A Szabadkőműves Páholyban
Az este, ahogy beléptem
a pétervári éjszakák mögött van
még egy éjszaka van
még egy sötétebb éjszaka van
még egy sötétebb sötét van
akár a mély bársonyok
csatornalejárók fölmeredő csonkján
A koponya szemüregén át városok
fényei, világvárosok fénye csordul
a fekete asztalon derengő
koponya szemüregéből
Nemléten jövő-átszivárgások
lelkemben most
buggyan fel zavarosságát veszítve
mindaz, amit eddig kerestem
A hideg posztón
ezüst tőr hever — idegen
villanása végigszánt arcomon
A gyertyák csontig égnek
akkorra
elkészül végrendeletem
És már nem tudom
mit kell nem felejtenem, súlyos
érceim hová kerültek, mit
elhagynom, ha oda kerülök végre, és
a Világegyetem
Nagy Építőmestere elfogadja
kései jelentkezésemet
megrokkanásom
megroppanásom
után
Kit szólít ez a távoli kalapácskoppanás
Félig térden
bekötött szemmel is látom a gyönge fényt
a szépséget
pedig még nem vagyok a fénynél
a bölcsességet
a fény messze van
és az erőt
és mégis látom már, hiába
hogy az elején
vagyok
a vége tisztán tűnik szemembe
a tiszta
vég. És tiszta leszek a végén
én is a véghez — végtelenül tisztább
Elhagyott érceimtől
megkönnyült szívvel
léptem ki a sötétkamrából, hogy
soha nem ismert vidéken kezdjem meg
három utazásomat
Nehéz
férfikéz vállamon
Nehéz
levegőben
nehéz
szagú ruhákban
ünneplőbe öltözött férfiakat sejtek meg
körben, hallom nyaki ütőerük
halk neszezését
Orromba gyertyák kanócának
illata
Idegeimben szégyen és
a régen elutasított
lelkesedés valamiért
valami után
A mellem fölé tartott tőröket
csodálkozás nélkül, férfiként fogadom
sic transit gloria mundi
Feketével letakart
hosszú asztal mögött
komor férfiak ülnek — fölöttük a falból
csillag tündököl le rám
De nincs szükségük életemre
Az életemre
van szükségük ezeknek
a tőröknek is
Jobb kezem az íráson
a körző hegye szívemre mered
valaki elsorolja a rend törvényeit az
eskü szavait, megérzem a
derékszögbe állított láb kollektív
magányát
Az oszlopok alatt
már elviselhetetlen a fény, fejem szédül
homályosodik szemem
Amit látok, az már csak belül
köténnyel felöveznek, kezemre
kesztyűt húznak
ékszerrel felékesítenek
Nem ismerek többé fokozatokat
erény és bűn között
Segítek testvéreimnek
bárkicsodák is
a tévelygőt jóra intem
az elesőt felkarolom
haragot vagy gyűlölséget nem forralok
testvérem ellen
Ellenségeimnek
megbocsátok, rajtuk nem állok
bosszút
Régi, elveszített
fenségem nyomaira rátalálok
Szememből könny csordul, alig
hallom az ezüst kalapács újabb
koppanásait
Ki vagyok
Ki lettem
Ha innen kilépek
melyik szörny-Oroszország hever el
lustán a lábam előtt.”
Z.T.:
