A Fény Oszlopai

szabadkőműves-páholy

Search
Search Menu

A pastmaster – „Műveljük kertjeinket”

beszélgetés  a „Fény Oszlopai” páholy volt főmesterével 

Asztal

Alapítottál egy páholyt, amire évekig készültél, de már az első évad után átadtad a kalapácsot. Miért?

A főmesterség örömét és problémáit egyszer már megértem a Reform páholyban. Korábbi szabadkőműves életemben igyekeztem megtanulni mindazt, amit csak lehet nagypáholyunk rendtartásáról, törvényeiről, szabályairól. Maga az alapítás nagy feladatnak tűnik, de a cél inkább az volt, és hogy akik velem tartottak, azok komolyabb szerephez juthassanak. Mellékesen a háttérből sokkal hatékonyabban tudok segíteni szinte mindegyik poszton. Hozzáteszem, sok olyan testvér van, aki rendelkezik kellő tudással, de talán szerénysége miatt, vagy, mert „sokadik” helyen véli magát valamilyen nem létező listán, sokára juthat el Salamon trónjáig. Pedig vallom, minden testvérnek kell legyen perspektívája, szolgálati előmenetele, hogy tudja, számítanak rá, mert a törvényeinket, szabályainkat, a szertartásainkat csak úgy lehet elsajátítani, ha egy testvér átmegy minden tisztségen, egészen a főmesterségig.

 

Ezekkel az emberekkel korábban is együtt dolgoztál, jól éreztétek magatokat a korábbi páholyokban, miért kellett újat alapítani?

Valamikor ifjú koromban azt hallottam, hogy egy férfinak életében három művet kell megvalósítania: építeni egy házat, nemzeni egy gyermeket és elültetni egy fát. Az első kettő viszonylag könnyen kivitelezhető, mert hozzátartozik életünkhöz, de a fa elültetése, még ha jelképesen is, nem mindig sikerül. A nagy lehetőségek gyakran elsüvítenek mellettünk. Ezt a bizonyos fát én épp a páholyalapításban látom, ez kellett ahhoz, hogy az életem kiteljesedjen.

 

Voltál már szertartásmester, főmester, gazda, templomőr, most is komoly funkciód van a Nagypáholyban, szinte főállású kőműves vagy. Szemlátomást eljutottál a legmagasabb szintig, amikor már lemondhatsz a vezetői ambíciókról. Ebből adódik a kérdés, hogyan lettél kőműves?

Bizonyára voltak olyan alaptendenciák az életemben, amik, ha nagyot akarok mondani, erre predesztináltak, egyszerűbben fogalmazva: tisztességet tanultam az életben, még akkor is, amikor gyerekként sokat csibészkedtem. Alapjában véve szeretem az embereket, ha tudtam, mindig segítettem, nagyon ritkán mondtam nemet. Ez, már ami a predesztinációt illetheti, adva volt, a többi véletlen. Numizmatikával foglalkoztam, és egy szép napon kikötöttem a szabadkőműves tematikánál, valami miatt nagyon megérintett, és hihetetlen vehemenciával vetettem bele magamat. Árverések, börzék, utazások, tanulmányok révén, olyan ismertségem lett a gyűjtők körében, hogyha valami megjelent a „piacon”, elsőként vehettem meg. Nagyon komoly gyűjteményem lett még az újraindulás előtti években. Amikor viszont megtudtam, hogy újra léteznek magyar szabadkőművesek, egyből kerestem őket, végül megtaláltam.

 

Könnyen nyílt a kapu?

Nem, a kapu ki se nyílt, majdhogy be kellett törnöm. Jelentkeztem talán 92- ben vagy 93-ban, de több mint öt évig várattak, nem tájékoztattak, hogy el lettem-e utasítva, meg lettem-e egyáltalán golyózva, egyszerűen altatták az ügyemet. Már-már beletörődtem, amikor egyszer csak szóltak, hogy jöhetek, kitűzték a felvételem.

 

Milyen érzés volt ennyi év után?

Nem voltam tisztában, másoknál hogy van ez, ezért aztán akkoriban türelmetlenkedtem. Később döbbentem csak rá, hogy pont akkor tudtam a legtöbb szabadkőművességet magamba szívni. Ez egy kikristályosodási periódus volt, ami odáig vezetett, hogy már szinte kész kőművesként léptem be, és nem azért, mert sokat olvastam, vagy ismertem a szertartásokat, fokozatokat, bár a gyűjteményemben minden megvolt, szándékosan nem olvastam el őket.

 

Nem voltál kíváncsi?

De nagyon is, de valahogy belülről éreztem, hogyha ezeket megismerem, akkor megfosztom magamat valami szép, katartikus élménytől, ami maga a felavatás. Elolvasni mindent lehet, átélni nem mindent. Hozzá kell tennem, hogy a felavatásom mai szemmel nézve elég gyatra volt, egy másik páholyban, a Galilei és Egyenlőség közös munkáján… inkább csalódás volt az egész.

 

Maradjunk a faültetésnél, tehát fölvettek kertésznek, hosszú időn keresztül gyomláltál, kapáltál, nyesegetted a sövényeket, amíg elültethetted a fádat. Ez a fa virágzik, szinte az első perctől kezdve elismert volt, ami szokatlan, hiszen általában gyanakodva fogadták az új páholyokat, ezt viszont rögtön mindenki támogatta. Sikertörténet, épp ezért nehéz megérteni, hogyan tudtál lemondani a vezetéséről, és beérni a háttérszereppel?

A páholy célja egyértelmű: prosperálás, fejlődés, gyarapodás. A szabadkőművesség, az igazi, valódi szabadkőművesség megtanulása és gyakorlása, ez volt az én célom a faültetéssel, de ez nem azt jelenti, hogy csak nekem kell a virágokat gondozni, ott vannak azok testvérek, akik velem tartottak, megbíztak bennem, ezért aztán azt szeretném, hogy a páholy inkább az övék legyen, ne pedig az enyém.

 

Kissé pesszimista, öregemberes ez a hozzáállás.

Egyáltalán nem. Ugyanis társaimtól ugyanaz a lelkesedést várom el, amit remélem, észrevehettek nálam, hogy ugyanolyan szívvel és lélekkel vigyék tovább a páholy életét. Saját, és, természetesen, az én nagy örömömre, hogy amikor majd a főkertésznek be kell számolnom, eldicsekedhessek azzal, hogy milyen dúslombú ez a fa.

 

Ehhez jön hozzá a páholy jelmondata: A Fény felé rendületlenül.

Igen, de ha már a pesszimizmust említetted, benne vagyok a korban, viszont egyáltalán nincs bennem se rémület, se fájdalom, talán mert azt a bizonyos hármas feladatot teljesítettem. A dolgom legfeljebb a locsolgatás a kertben, és a remény, hogy megérem a gyümölcsök szüretelését. Közben pedig folyamatosan fiatalítom a csapatot, hogy ne rozsdásodjon a lánc.