A napokban valami miatt elgondolkodtam azon, mi is a barátság, és eltökéltem, hogy – a ti segítségetekkel – körüljárom ezt a távolról sem egyszerű témát. Az ember gyakran hiszi el, hogy egy adott személy adott körülmények között igazi baráttá vált. De az idő, a sors bármikor eszközölhetnek változásokat életünkben – az útjaink elágazódnak, a társadalmi, sőt, vagyoni helyzet más-más szintre helyezhet minket, embereket … És akkor mi történhet? Ama bizonyos barátság vagy kiállja a próbát, vagy sem! Netán kétféle barátság létezik? Egyik, amelyik csupán egy életkorszakban érvényes, egy másik, amelyik az egész életre szól? Nem tudom, de az igazság kiderítésére, vagy legalább megközelítésére a saját életem példáit elemezhetem.
Remélem, minden embernek van, vagy volt legalább egy igaz, jó barátja, mert nekem igen. Sajnos néha nagyon nehéz különbséget tenni egy közeli ismerős és egy csupa nagybetűs BARÁT között, mert csak az idő, esetleg cselekedetek minősíthetik ezt a rendkívül fontos, általában egy életre szóló, két ember közötti kapcsolatot.
Az én történetem az iskolában kezdődött. Gyermekkortól kezdve az ember sok mindent át szokott élni, de megosztani a legtitkosabb érzelmeit, elmesélni ezeket – kimerítően és őszintén – csak a barátjának tudja. Az első történet rólam és az akkori barátomról, Ákosról szól.
Iskolatársak voltunk, kis srácként minden nap együtt mentünk az iskolába, hazafelé is együtt jöttünk, s közben megbeszéltük a számunkra izgalmas történéseket, titkokat. Majdnem mindennap együtt tanultunk. Ákos, a barátom, mindent tudott, én ”csak” szorgalmas voltam. Azok a szép délutánok és esték, amikor játék volt a fő foglakozásunk. Focizás, bújócskázások, fogócskázás …, mindig együtt voltunk. Aztán másnap az iskolába menet kivörösödve vitáztunk, megbeszéltük az előző délutánt, és helyrére raktuk a velünk történt eseményeket, gyakran sérelmeket. Minden nap így kezdődött, jó volt reggel várni a füttyjelet, és indulni az iskolába, azután délben hazamenni, és ebéd után tanulni. Ákoshoz egy héten kétszer jött a zongoratanár. Én nem mentem haza – három órakor csendben leültem, és hallgattam, ahogy Ákos gyakorol. Hiszen a barátom, érte ezt is bevállaltam. Így teltek, csak teltek az évek.
De egyszer, az év végi vizsgákról hazaérve, miközben boldogan mutogattuk a bizonyítványt, derült égből lesújtott a villámcsapás. Ákos édesapja leültetett bennünket, és fiához fordulva azt mondta:
– Ez így nem mehet tovább, ez kevés a továbbtanuláshoz. Mától fogva nem barátkozhattok, mert ez a tanulásotok rovására megy. Nem tanulhattok együtt, és a játszásnak is vége. Sőt, még azt is elintézi az osztályfőnökkel, hogy ültessen szét bennünket. Csak döbbenten ültünk, és semmit sem értettük, inkább kerestük a miérteket. Lelkünkben egy világ omlott össze.
A nyár véget ért, és elkezdődött az új tanév. Az iskolában, az első tanítási napon leültünk egymás mellé, bízva abban, hogy Ákos édesapja elfelejtette, mit ígért. Sajnos nem, jött az osztályfőnök és szétültetett minket. Mivel részünkre meg volt tiltva a barátkozás, muszáj volt kijátszani a tilalmat. Egy idő után, az első osztály második félévétől, hál istennek már önállóan jártunk az iskolába, így ismét együtt lehetet menni, jönni.
Egyszer, egy iskolai vitatkozás során, a fiúk beígérték nekem, hogy elpáholnak. Már el is kezdték volna, de Ákos ott volt és kiállt mellettem. Sajnos ez nem sokat számított, sőt mivel őt – eredményei miatt – strébernek tartották, nem volt kegyelem – mindkettőnket elkalapáltak. Az csak természetes, hogy mindketten intőt kaptunk. Hát igen megtépázva és elszakadt köpennyel, de boldogan ment hazafelé a két barát. Azon gondolkodtunk, otthon hogyan adjuk elő a történetet, hogy szüleink ne legyenek mérgesek. Mindketten el akartuk vállalni a verekedés kezdeményezését, de én győztem, hisz én voltam a kisebb. Másnap az iskolába menet büszkén vittük táskánkat.
– Mit mondtak a szüleid? – kérdeztem Ákost.
– Ne is kérdezd, azt mondták a szülők, az jó, hogy már nem barátkozunk, és meg dorgáltak, amiért megvédtelek.
Jót kacagtunk és sietős léptekkel befordultuk a sarkon, ahol az iskola volt.
Ákos az év elejétől és utána is mindig kitűnő tanuló volt, én meg maradtam továbbra is közepes. A piarista középiskolát kitűnően végezte, majd a mérnöki diplomát is megszerezte, én közben már dolgoztam. Amikor egy hosszabb idő után találkoztunk, azt mondta nekem:
– Tudod, Géza, én felnézek rád, mert te olyan helyen dolgozol, és azt csinálod, amit szeretsz, ami a hobbid is. A barátodat sem kellett megtagadnod, nekem viszont azóta is lelkiismeret-furdalásom van. Sajnálom, hogy nem mertem felvállalni a barátságunkat.
Megöleltük egymást, majd párás szemmel tovább mentünk. Nagyon sokáig tartott ez a gyerekkori barátság, ám a sors színpada szétsodort minket. Szívünkben ez a barátság még mindig tart, él bennünk és nagyon jó visszagondolni rá.
A második „igazi” barátságom az első munkahelyemhez fűződik. Tizennégy éves voltam, amikor elvégeztem a nyolc osztályt. Három helyre jelentkeztem tanulónak, de egyikre se vettek fel. Az első helyen erdészet szerepelt, de ehhez nem volt elég jó a bizonyítványom. A másodikon a szakács szakma volt, de azt mondták, nem tudom felemelni a nagy fazekakat. A harmadikon cukrászat volt, de itt is azt állították, hogy nem fogom elbírni a nagy tepsiket. Teljes mértékben lelombozódtam, úgy éreztem, nem kellek sehova sem. Édesapám azt mondta, nem baj, itthon maradsz egy évet, és jövőre újból megpróbáljuk.
Mivel nagyon szerettem a lovakat, azt kértem, hogy mehessek el lovagolni a mellettünk levő tatersalba. Zöld utat kaptam, lelkesen rohantam a lovardába. De hát az élet, illetve a sors nagy tréfamester. A lovardában egy edző mondta, hogy ott van az a sárga épület, ahol jelentkeznem kell, és ott lehet befizetni a tandíjat. Futólépésben rohantam ki, és bementem abba a bizonyos sárga épületbe. Igen ám, de az nem a tatersálhoz tartozott, hanem a lóverseny vállalathoz. A portás, megtudva mi járatban vagyok, felszólt a nem tudom kinek, és felkísért – mint utóbb kiderült – az igazgatóhoz. Különösebb gond nélkül felvettek yockey tanulónak, és azt mondták, hogy kapok havonta ezer forintot. Nem hittem füleimnek. Hát ez meg hogy a zuzmóba van, nem én fizetek, hanem nekem? Így lettem 14 évesen magyar dolgozó. Egy év múlva itt ismertem meg a második barátomat.
Engemet kis korom óta úgy neveltek, hogy mindenkinek előre kellett köszönni, ezért amikor találkoztunk az illetővel, vagyis a majdani barátommal, csókolomot köszöntem. Ő persze jól kinevetett, és azt mondta, nyugodtam tegezhetem. Oda voltam meg vissza – én, egy srác, tegezhetek egy akadálylovast! Röviddel ez után már szinte mindennap együtt mentünk haza a Lacival (így hívták), délelőtt is, meg délután is. Mindig tanított, hogy fogjam a vödröt, a villát, a lovat. Hogy üljek a lovon, a sarkaimat milyen szögbe tartsam, stb. Eszembe jutott párszor, és ilyenkor mindig jót kacarásztam magamba, hogy milyen indokkal nem vettek fel szakácsnak meg cukrásznak – mert nem bírom el a fazekakat, a tepsiket. Hát itt négy-öt mázsás lovakkal kellett birkóznom naponta – 34 kilósan.
Közben megszületett Lac -barátom első gyermeke, és ez alkalomból meghívott magukhoz a Ráday utcába, ahol laktak. Innentől kezdve a feleségével is nagyon jó lett a baráti viszony. Talán egy fél év múlva „lakást” kaptak a galopp-pályán, illetve az istállók fölött voltak az öltözők, és egy ilyen helységet kaptak. Minden szabad percben javítottuk, festettük és két hét múlva beköltöztek. Idáig is sokat voltunk együtt, de innentől mindig, szinte mindennap késő este mentem haza. Jól éreztük magunkat együtt, Laci továbbra is rengeteget segített fejlődésemben, a lovas szakmában. Mivel időközben már versenyszerűen lovagoltam, ő tanított arra, hogyan osszam be a lovam erejét, tehetségét egy-egy versenyen.
Így folyt az életünk. A Laci lánya növekedett, és ha a szülőknek programjuk volt, én vigyáztam rá – elhoztam hozzánk, moziba vittem, tiszta pesztra voltam, persze szívesen. Így ment ez hosszú évekig. Közben átkerültem az ügetőre, mert egy lovas baleset miatt nekem már nem ment a lovaglás. De a barátság továbbra is megmaradt, így is elmentem hozzájuk egy héten háromszor, négyszer.
Egyszer, amikor egy december végi napon átmentem Lacihoz, azt mondta: Géza, nagy újságom van, képzeld el, idomárnak neveztek ki. Természetesen, gratuláltam neki, és nagyon örültem vele együtt, hisz a barátom idomár lett.
Másnap, amikor újból átmentem hozzájuk, a felesége mondta – ha tényleg a barátja vagy Lacinak, akkor visszajössz hozzá, segíteni, mert dolgozója csak kettő volt. Én automatikusan igent mondtam, mert hát kinek segít az ember, ha nem a barátjának. Azt viszont leszögeztük, hogy csak az istállóban dolgozok, és nem lovagolok. Amikor otthon elmondtam, hogy visszamegyek a galoppra, apám csak hümmögött, nem szerencsés ez fiam, hümmögte. Á, intettem le, hisz Laci a barátom, de apa csak mondta a magáét: – Meglásd, meg fog romlani a kapcsolatotok, te pedig majd nézel, mint a moziban. Gondolhatjátok, hogy egyik fülemen be a másikon ki. Nagyon bölcs voltam huszonnégy évesen.
Az átlépés sikerült, úgy hogy január másodikán már Lacinál dolgoztam, egy munkahelyünk volt. Két hónapig nem történt semmi gond, dolgoztunk, mint a güzük, reggel öttől este hatig. Egyszer meglátogatott bennünket a versenytitkár, és beszélgetésük közben valamit mondanom kellett Lacinak, amit – viszonyunk tükrében, természetesen tegezve tettem meg. Mikor az illető elment a főnököm behívott a szobájába, és azt mondta, ha fejes jön, akkor ne tegezzem. Persze hogy megígértem, de nagyon bosszantott a dolog. Rendkívül rosszul esett, úgy éreztem, hogy a barát megtagadta a barátságot. Úgy éreztem, a barátságunkon repedés keletkezett.
Az élet ment tovább a maga medrében, míg aztán egyik tavaszi reggelen azt mondja a főnököm, hogy nekem is fel kell ülni a lóra, hogy edzésre egyszerre vigyük ki a lovakat. Miért, kérdeztem, mert muszáj, válaszolta. Hiába mondtam neki, hogy négy éve nem ültem lovon, meg aztán a belépésemkor nem erről szólt a megállapodásunk. Erre azt jelentette ki, ha nem ülök fel a lóra, azt munkamegtagadásnak tekinti. Lenyeltem ezt a keserű pirulát is, nyergeltem és kilovagoltam. Ahogy mentünk ki a nagy pályára galoppozni, igyekeztem laza lenni. Velem együtt összeállt a csapat, és elkezdtük az edzést. Az utasítás szerint csak egy visszafogott futtatással kellett megmozgatni a lovakat, én viszont nem akartam birkózni a pacival, az pedig egyre gyorsult. Természetesen mindenki velem gyorsított. Ordibált is a mester – mert ő is velünk lovagolt –, hogy lassabban, de a lovakat már nem lehetett visszafogni, szinte versenytempót vágtattunk. Amikor megálltunk, volt haddelhadd. Persze én voltam a hibás, mert én diktáltam a tempót, és azt mondta, feljelent a mit tudom én kinél. Én nyugodtam megkérdeztem: – És mi lesz, felakasztanak, csak mert nem bírtam visszafogni a lovat? Na, innentől kezdve a helyzetem csak romlott. Minden nap veszekedtünk mindenbe belekötött valami miatt, semmi sem volt jó. Ugyan lóra ezután többet nem ültetett, de naponta tíz kilométert is gyalogoltatott sétáló ló mellett.
De más apróságok is belejátszottak a kapcsolatunkba. Például amikor az első versenynapon a főnököm benevezte egyik lovunkat a sprinter versenyre, nagyon bízva annak győzelmébe. Én éreztem, hogy ez rossz döntés volt, tudattam is vele a véleményemet. Aznap tíz ló futott, és felajánlottam neki egy fogadást – ha, mondtam, nyolcadik helyig fut be a miénk, ő nyert. Mondanom sem kell, utolsó lett a paripánk. Ez se emelte az ázsiómat.
Lassacskán be kellett látnom, hogy annak idején apunak volt igaza, amikor azt mondta: „Ha többet tudsz, mint a főnök, az nem igazán szerencsés”. Mit tehettem ilyen szituációban? Csendesen elmentem a nagyfőnökhöz, és visszakértem magam az ügetőre. Egy hét múlva a régi ügető istállóban dolgoztam.
Otthon elmondtam a történetemet. Apám egy szót sem szólt, de láttam az arcán egy halvány „ugye igazam volt”-ot. Bevallom, nem ez fájt a legjobban, hanem az, hogy becsapva éreztem magam, mert egy tartósnak induló barátság ilyen jellembeli buckákon tört ripityára. Valószínű, gondoltam, az igazi barátság csak akkor tarthat egy életen át, ha mindkét fél ezt komolyan gondolja, ha mindketten mindig felül tudnak emelkedni az emberi hiúságokon, a külvilág csábításain, megfontolások nélkül áldozatokat hozva a BARÁTSÁG oltárára. A barátság az egy emberi kapcsolatfajta, mely csak emberek között alakulhat. Hogy hogyan? Ki tudja, talán több örömteli találkozás, őszinte beszélgetés során. De minden esetben az egymás iránti kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, empátia, együttérzés, nyitottság, törődés, stb. jellemzi.
Platón Lüszisz című dialógusában Szókratész ekképpen vélekedik: ”A barátság kritériuma az egyenlőség és a hasonlóság, mégpedig az erényesség szempontjából. Fontos, hogy a barátok hasonlóan gondolkodjanak, ami nem szükségszerűen jelenti azt, hogy mindenben egyet kell, értsenek”
A barátság nekem, de gondolom, másoknak is egyet jelent, azt, hogy az ember képes feláldozni érte nagyon sok mindent magából. Hiszen a barátságban nincs alá- vagy fölérendeltség, csak egyenrangúság van. A baráttól a barát minden kritikát elfogad. Maximum vitáznak egy sort, de egyetértenek, vagy sem, utána megy minden tovább. Amelyik pedig vita, vagy más egyéni érdek miatt megszakad, azt csak barátságnak hittük. A második barátságom nyolc évig tartott. Évek után, amikor találkoztunk, csak egy halvány hellóval köszöntünk egymásnak.
G.G.:
