Ziláltan ébredt. Fázott. Rázta a hideg. Felemelte a fejét – s csak ezt követően tudatosult benne, hogy a zongorának támaszkodva ébredt, tehát így aludt el, ruhában, kezében a toll. Három ütés hangozhatott el – gondolta hirtelen. Mert a gyertya pislákoló fénye tisztán és egyértelműen rajzolta ki a két mutatót. Elsőként a hosszút, mely épphogy elhagyva a tizenkettest, nyugodni látszott. És a rövidet, ami sziklaszilárdan mutatott a hármas szám felé. Felegyenesedett. Kavarogtak a fejében a gondolatok, szinte reszketett, és nem is tudta azonnal, hogy ezt, az ébredést, álmodja-e éppen, vagy mindaz, ami most lassan, de biztosan tisztulni kezdett; az események, színek, dallamok, érzések kavalkádja a fejében, illetve az éjszaka kezdete, mielőtt elaludt volna, volt-e álom – és ha igen, mindaz, ami abban volt, álom-e, vagy valaha megtörtént, és tényleg valóság. Egy alak rémlett föl az éjszakából, de csak a körvonalait látta maga előtt – vagy még csak azt sem. Nem tudta, ki is lehet az. Sötétben állt, és éles fény világított mögüle, így felismerhetetlen maradt a számára. Akárhogy is igyekezett, képtelen volt koncentrálni. Lassan tisztult a kép. És a zavar, mely sokáig elhomályosította a gondolatait, elkezdett szétoszlani, s úgy egy perc elteltével abban már biztos volt, hogy nem is olyan rég, éjfélkor – álom vagy valóság ide vagy oda – hallott tizenkét ütést, tizenkét egyértelmű, azonos hangot, ami – mint valami megmásíthatatlan jel – érzékeltette vele, hogy egy korszak lezárult és vége van. Holott nem fejezte be még a munkát. Mert miután felállt, és körbejárt a szobában, az, amit írt, vissza-visszavonzotta, mint egy olyan erő, amitől nem képes szabadulni. Hiába, hogy előtört, belőle származik, nem nyugodhatott bele sem a formába, sem a tartalomba; valami folyamatosan zavarta, lüktetett benne – ami ugyanakkor már megjelent az öt vonal között. Ott volt. Rajta a papíron. Számtalan hangjegy, jelzés, utasítás, áthúzás, mint valami rajz, képzőművészeti alkotás vagy irodalmi adaptáció, ki tudja, mi is az pontosan – s ami a legtöbbeknek ráadásul csak kusza vonalak és olasz kifejezések érthetetlen egyvelege.
Most, ahogy újra a zongorára pillantott, ott voltak a teleírt lapok. És nem csak a zongorán, hanem mindenhol körülötte. Közel negyven oldal – eddig számolta. Több mint egy év. Szinte napra pontosan egy éve dolgozott már a szonátán, s az elmúlt három hónapot egy egészen ködös, gomolygó állapotban élte le, amikor minden fény máshogy világított, minden, ami egyértelmű volt eddig, megkérdőjeleződött, és minden, amiben bizonytalan volt, kitisztulni látszott, és így a darab – úgy érezte – nem lehetett más, mint összegzés, eddigi tapasztalatainak és tudásának egybesűrítése, egy olyan góccá, amiből ő maga sem tudta, milyen energiák származhatnak, ha olyan lesz, amilyennek képzelte. És ez a képzelet nem konkrétum, sokáig úgy érezte – persze, rengeteg élmény, legenda, zenei tapasztalat, körút, tanulmányozás, számtalan átírat és kompozíció előzte meg – mégsem áll mögötte valós tartalom, s ugyanakkor nem egyetlen érzés, és még csak azt sem mondhatná senki, hogy bizonyosfajta érzések összegzése – inkább indíttatás, lendület, ami meg-megtorpan, játszik vele, kisebb nagyobb lépésekkel ugrálva ide-oda, előre és vissza, hogy aztán egyetlen nagy kitörésben érjen felszínt. De a kitörés még sehol.
Hiába múlt el éjfél, hiába, hogy befejezte a szonátát, valami még mindig hiányzott. Csak azt nem tudta, pontosan mi az. Goethe jutott eszébe, aki valamikor ugyanitt, Weimarban lakott előtte:
„A szikla-tetőn / tompa csönd. / Elhal remegőn / odafönt / a szél lehellete is. / Madárka se rebben a fák bogára, / várj, nemsokára / pihensz te is.”
Igen, de nem most, nem ebben a pillanatban. Pedig jó volna pihenni, de ez még nem a pihenés ideje – érezte minden pórusában, a homloka feszült; a tarkóján lüktetett az egész, egyszerre. Aztán szép lassan, fokozatosan kezdett el elemeire bomlani – mint amikor egy téma bontja ki magát, és épül fel a legegyszerűbb akkordokból egy összetett egésszé.
A részletek, a kicsiségek kezdték el érdekelni. Anyjára és az apjára gondolt, akik minden feláldoztak érte. Emlékek tolultak fel benne, régről, gyerekkorából, amikor még tanult, készült, Carl Czerny-nél, akiben azt a mestert látta, aki a legnagyobb mesternél tanult – dédelgetve magában azt az álmot, hogy vándoroljon és koncertkörutakkal hódítsa meg Európát. Hirtelen ott volt ellőtte minden; mesterének szavajárása, hangjának tónusa, mozdulatai, a legkisebb dolgok, melyekre idáig nem is gondolt. Egy anyajegy az arcon. Egy vonás. Egy ránc, ami napról napra lett mélyebb, átszabva az arcot, új értelmet adva neki – ilyenek jártak a fejében. Nem a koncertek, a fellépések, ahogy egy-egy korai siker után megdicsérte, hanem az, ahogy ültek egymás mellett némán, vagy a négykezesek, mikor próbálta követni és leutánozni azt, amit lát és hall egyszerre. Az ablakhoz ment. Eddig észre sem vette, hogy a függöny el sincs húzva. Sötét volt odakint, mint egy kriptában. A Holdfény is, ahogy egy percig az eget kémlelte, csak néha szüremlett át a felhők szétszabdalt sávjai közt, miközben erősen zuhogott az eső – úgy, mintha soha nem is akarna elállni. Körbenézett a szobában. Ahogy egyre inkább hozzászokott a szeme a félhomályhoz, mindinkább kezdtek kirajzolódni a tárgyak körülötte, és bár abban a szobában volt, amiben elaludt mintegy három órája, mégis ismeretlennek hatott – holott nem változott semmi sem. Nem járt bent senki. Az ajtót – tisztán emlékezett rá – ő maga zárta be, miután a szolgálólány utoljára bent járt, hogy néhány apróságot hozzon. Egyedüllétre vágyott. De nem csak az alkotás miatt, hanem azért is, mert furcsa hangok, szagok, ízek tolultak fel benne a nap folyamán, amik egyszerre zavarták, s ugyanakkor izgatták is a fantáziáját – mintha egyszerre foglalkoztatná most minden. Régóta dolgozott, de már reggel, ébredéskor volt egy olyan szokatlan érzése – tán az egy év lejárta miatt –, hogy be kell fejeznie, amit elkezdett, hogy itt az ideje, hogy vége legyen, azért, hogy aztán szabadjára engedhesse tényleg. Hogy azt, ami távozik, aztán újra meghódíthassa, hiszen ezt szerette a zenében a leginkább, hogy ott volt, tisztán és egyértelműen, a papíron, de mindez mégis semmi. Néhány tintafolt, és nem is tudta hirtelen, hogy melyik a játék és a munka; a teremtés vagy az újjáteremtés – elbizonytalanodott.
Egy pohár víz az asztalon. Pár órája még kortyolt is belőle – szokása ez, amikor komponál. Egy tányér. Rajta kenyér, esti sütés, nyolc óra tájt még az illata is tökéletesen érezhető volt. Az anyja mindig korholta is azért, hogy forrón eszi a kenyeret, és hány éjszakája ment erre rá. Só, amitől óvták, heves vérmérséklete miatt. Újra a zongorára pillantott, majd közelebb lépett és elkezdte összeszedni a papírokat, egyenként rakta fel őket a kottatartóra. A számozás megkönnyítette a dolgát. Csak az utolsó néhány lapon nem volt jelzés, de a téma utolsó visszatérése hamar eligazította a sorrendet illetőn. Megfogta a gyertyát. Közelebb tette. Negyvenkilenc oldal. Ennyi végül. Lélegzett, egyenletesen vette a levegőt, és az ereszkedő dallamívet figyelte a kottán. Ott mozgolódott benne az egész. Felemelte a kezét, hogy megérintse a három g hangot, amivel kezdődik. Már azon volt, hogy lenyomja a billentyűket, ahonnan aztán már nincs visszaút, ám egy pillanatra elfordította a fejét, és a félhomályban egy arc nézett vissza rá a falról. Hátrahőkölt, szinte leborult a zongoraszékről – közben mégis az arcot nézte, aminek az egyik fele szinte teljesen a sötétbe olvadt, nem tudta levenni róla a szemét. És a szemek, a szemgödrök még a szokásosnál is mélyebben ültek, mintha egy koponya nézett volna vissza rá – pedig tudta, hogy Beethoven az. Valahonnan messziről, mintha csak épp átszüremlett volna valahonnan, a Hammerklavier szonáta lassú tétele szólalt meg, majd halkulni kezdett. Meg akarta fogni, ott akarta tartani, de nem tudta.
Majd hirtelen néma csönd lett mindenütt. Fel akarta idézni. Nem ment. Hiába kutakodott, hiába fogta a fejét, hiába állt föl, járt körbe-körbe a szobában, sehol sem volt. A szonáta, ami mérce a számára – eltűnt. Soha, egyetlenegyszer sem félt a sötétben – most mégis összerezzent. Hosszan figyelte az arcot a falon, ami mozdulni látszott, és csak a pislogás rendezett újra egy nyugodt, szemlélődő állapotba mindent. Feltápászkodott, majd visszaült a zongorához, de nem volt képes játszani. Bárhogy is kereste magában azt az erőt, ami pár másodperce még kitöltötte minden tagját, sehol sem volt. Fázott, és amikor újra az arcra nézett, az kérdőn tekintett vissza, ide-oda mozdulva, ahogy a gyertya lángja enyhe mozgásba lendült. Valami nekicsapódhatott a ház oldalának. Talán egy fa ága.
Hirtelen, eddig nem is hallotta, vagy csak nem figyelt rá, az esőcseppek ütemes kopogására lett figyelmes. Minden nesz, apró mozdulat érdekelni kezdte. Néha ő maga is mozdult volna, de nem mert, nehogy elszalasszon valamit ebből a kiszámíthatatlan játékból. Bécs jutott eszébe, már csak Beethoven miatt is, és az esőcseppek miatt, persze – sosem felejti el. Tizenöt éve már annak, hogy megérkezett a városba, hogy koncertekkel segítsen, hogy az el nem múló, hosszú esők, a tél végi olvadás – ami most is kritikusnak ígérkezik – ellepte azt a várost, amit mindennél jobban szeret, és amit mindig is az otthonának érzett – pedig nem volt az, nem lehetett az. És lehet, hogy soha nem is lesz az. A város, amiről tudta, hogy ott boldog lehetne, ám valami mindig elűzte: koncertek, nők, kihívások, tartozások és játszmák, ígéretek és elvárások. Nyolc koncert. Lehetett volna több is. Sőt, többnek kellett volna lennie – gondolta, és mindez Bécsben, távol azoktól, akik hajókon, ladikokban vagy derékig érő vízben igyekezték menteni, amijük csak volt. Igazságtalannak, már-már gazságnak érezte, hogy ő csak arra volt képes, hogy üljön a zongora előtt és játsszon. Hogy mások örömteli pillantása mögött a valóságban fájdalom van, és hogy minden ezüst forint mögött életek bújnak meg, melyeket az ő zenéje nem ment meg – főleg, hogy nem is a saját zenéjét játszotta. Mozart, Beethoven, Scarlatti, Chopin és főleg Schumann. Zseniálisak. Tőle csak néhány rögtönzés és etűd-vázlat hangzott el. Látta magát tisztán, ahogy lépked fölfelé a lépcsőkön, majd belép az oszlopok között, és leül, hogy játsszon. Április 11-e volt, tisztán emlékszik a napra. Ott ült Cerny és Clara, Schumann kedvese, aki most aggódva figyeli, minden nap, hogy’ tűnik el lassan a homályban az a különleges férfi, akit szeret. Nem is ajánlhatja másnak a darabot, már biztosan tudta, de hogy merje odaírni a nevét, amikor a lényeg még mindig hiányzik? Ha nincsen készen? Ha elégedetlen?– Ránézett a kottára. Szorító érzés fogta el, mintha a bűntudatnak és egyfajta hiánynak, szégyennek lett volna a keveréke. Büszke volt anno és elbizakodott, de most pontosan látja, milyen éretlen. Mégis, ez volt a kezdet, mindenképp – ha valamit, ezt tudta pontosan. Akkor érezte meg, hogy mindaz, amit tehet, mindaz, amire képes vagy képes lehet, elsősorban azt kell szolgálja, hogy mások örömét növelje. Hogy a hírnévnél, ami ezzel jár – hisz érezte magában az erőt, hogy még a legendás Paganininél is kiemelkedőbb és nagyszerűbb legyen – csak az alázat az, ami fontosabb, a zene iránti alázata. Mégis, ebbe az alázatba beszüremlett a nagyra vágyás, az, hogy kiemelkedőbb, jobb akar lenni, mint mások. Elbizakodottság, és büszkeség – de vajon most is ezen gondolkodna-e, ha mindez nem így lett volna? Ott lenne-e a szonáta a papíron, ha máshogy érez, dönt és cselekszik? Valójában lényegtelen, ha nem tudja hozzárakni azt, ami hiányzik. Ellentmondások, csak ellentmondások, de hát, ezekre az ellentmondásokra alapozta a darabot – körforgás, amiből, úgy látszik, nincs menekvés.
Goethe, ismét csak ő jutott eszébe, és Faust, aki eladta a lelkét, hogy emberfelettivé váljon, hogy egyszer az életben boldog lehessen. Arra gondolt, hogy vajon ő volt-e boldog életében valaha. Hirtelen számtalan dolog felmerült benne; ismét csak a koncertek, a fellépések, Magyarország, Anglia, Franciaország, Oroszország, Bayreuth, nevek, illatok, néhány szempár, az éjszaka félhomályában derengő testrészek, nők, kártyapartik – a whist, amit annyira szeretett, és ahol annyiszor maradt alul.
Három gyermeke. Elmosolyodott. És az a három nő, akit valaha szeretett. Sikerek, ünneplések, díjak és elismerések – de mégsem tudta, nem tudta pontosan, mert most itt ül, egyedül, és kutakodnia kell, hogy rátaláljon.
Újra a szonáta kezdett kavarogni benne: az egymásnak ellentmondó, és egymással szembenálló részek. A főtémára gondolt, és annak eredetére, hogy honnan jött, miből ered, ő maga sem tudta egyértelműen a választ – s hogy mit fog mondani, ha valaki megkérdezni, hisz annyian fogják átkozni ezért. Tudta, hogy sátáni műnek, érthetetlen, túlfűtött, zavaros dolognak tartják majd, pedig, pedig…
Szinte kétségbeesve szorította össze a kezét; újra a zongorára pillantott, ami mozdulatlanul, feketén állt a szoba közepén. Legendák, történetek, történelmi alakok keveredtek össze benne a zenével, a főtémával, a grandioso résszel, majd csillapodni kezdet – mégsem tudta egyértelműen, mi, vagy ki inspirálta igazán és hirtelen azt sem tudta, hogy ő kicsoda valójában. Ismét kirázta a hideg. Az egyetlen gyertya alig világította be a szobát, csupán a pohár, benne a vízzel, a kép az arccal, a kenyér és a zongora fehér billentyűi, valamint a kottatartón heverő lapok világlottak ki a sötétből. A szoba hátsó része pedig, mint egy mély űr, tátongott előtte. Figyelte a sötétet. Előrébb lépett, oda, a zongora mellé, ahová a gyertya fénye már nem ért el. Figyelt. Behunyta a szemét, de mindegy is volt, ki is nyitotta, mert nem volt különbség. Hirtelen szokatlan nyugalmat érzett a sötét láttán, és üresnek érezte magát ebben a pillanatban. Mindaz, ami eddig keresztülhatolt a testén, az elméjén, és a lelkén – érzéseket, indulatokat, vágyakat élesztve benne, most hirtelen elillant.
És csönd volt.
Ismét csak megszólaltak az ütések – pontosan öt. Öt óra van, ez azt jelenti. Öt percnek tűnt csupán az eltelt idő, holott órákon át töprengett.
Leült, hogy megnyugodjon, hogy rendezze a gondolatait. Ismét csak az az alak jutott eszébe, akinek a körvonalait az ébredése után látta; hosszú kezei, vékony lába, és egy-egy most már tisztán kivehető mozdulata ismerősnek tetszett, de még mindig nem tudta, ki is lehet, csak abban volt biztos, hogy létezik. Nem kitaláció, nem a fantázia szülötte, hanem valós személy.
Kezébe vette a tollat. Belemártotta a tintába, mert elindult benne egy lassú variációja a témának, kimérten – finoman jelent meg a határon egy ív, egész vékonyan, halványan rajzolódott ki csupán az irány, de kezdetnek talán megteszi, hogy útnak induljon – gondolta. Írni kezdett, tudta is, hová illeszkedhet majd ez a rész, ám néhány leírt hangjegy után azt érezte, hogy mindez már megtörtént. Lapozni kezdett, hevesen; jó néhány lap le is hullott ismét a földre, kereste, kutatta a számozatlan oldalak közt azt, amiről nem is tudta, létezik-e már – és aztán egyszer csak ott volt. Pont úgy, ahogy most felötlött benne. Már leírta. Hét hang ereszkedik lefelé, a h-ról indulva és száll alá a sötétbe, újra és újra, látszólag bizonytalanul, de mégis az önuralom összetéveszthetetlen, higgadt lépeseivel.
Bécs, megint csak Bécs jutott eszébe – ahonnan aztán az ősi városba, Rómába ment, ahol fél évet azzal töltött, hogy a Capitolium, és a Colosseum – az ősi romok, ereklyék és császárok maradványai – közt kutatta Dantét, és másokat, akik még régebben éltek és alkottak. A dallam is a határon mozgott. A hét domb mögött szüremlő fény derengett fel benne valahonnan nagyon mélyről, s annak a pezsgő érzése, ahogy rátalált a határra, egy határmezsgyére, melyen nagyon nehéz egyensúlyozni, hogy az ember megtartsa magát, és ne húzódjon el egyik irányba sem – és amin magabiztosan, mint egy hegygerincen, haladni kell. Hányan gyűlölték meg ezért, sugdostak a háta mögött, hogy olyan módot választott, amivel felperzselte maga mögött az utat, hogy más ne is közelíthessen. Hányan irigykedtek, miközben igyekeztek olyanná válni, mint ő – most már tisztán látta, és nem volt benne harag, nem volt benne gyűlölet, sem megvetés, inkább csak egy leheletnyi szomorúság, hogy olyan utat választott, ahová nem vihetett igazán magával senkit – holott rengeteg ember vette körül, és ő mégis egyedül volt. Egyedül, akárcsak most is. Mintha száműzetésben lett volna, pedig ott volt Marie, aki szerette, a gyermekei anyja, aki követte is, de ő mindig gyorsabb volt mindenkinél, mindig továbblépett egy lépéssel, ahová már nem tudták követni – és hányszor szeretett mást, mint akit kéne.
Izzadt. Letörölte a homlokáról a verítéket.
Mostani kedvesére gondolt, aki néhány szobával arrébb aludt. A szemére, a szájára, a bőrére, néhány mozdulatára, és arra, ahogy lélegzik. Nyugodt volt – ha csak néhány másodpercig is.
Nagy levegőt vett.
Tudta, hogy egész életében folyton irodalommal, művészetekkel, festményekkel, és mindenekelőtt zenével vette körbe magát, hogy senki ne mondhasson ítéletet fölötte. Úgy érezte, mindezek megvédik – megvédik a támadásoktól, kiemelik a sokaságból, és őrzik, mint egy őrangyal, mely nem tudható, csak érzékelhető. Az utazásaira gondolt ismét. Elkezdte bejárni a helyeket, de bármerre is indult, mindig, nagyon hamar, ugyanoda tért vissza gondolatban – Pestre. Hiába virágzott előtte a toscanai táj, hiába állt naplementében a francia tengerparton, hiába sétált Londonban valahol; néhány másodperc és újra a Vigadó vagy a Városház tér, vagy épp az új, Széchenyi által építtetett híd jelent meg a szeme előtt. Az utazási célpontja mindig is az a hely volt, de sose tudott annyi időt tölteni ott, hogy igazán megnyugodjon. Fölállt újra, járkálni kezdett. Az eső még mindig hevesen zuhogott odakint. Megállt a zongora mellett, rátette a kezét és így nézett bele hosszan a szoba hátsó részébe, ahol hatalmas, szinte félelmetes méreteket öltött a sötétség. Nézett befelé, hosszan. Lassan, először egészen halványan jelent meg előtte az a vékony alak, körvonalai épphogy kiszüremlettek a sötétből, de aztán, ahogy eltel néhány másodperc, egyre inkább úgy tűnt számára, mintha közeledne, mintha a körvonalai egyre erősebbek lennének, és alakja mindinkább nőne és nőne. S hirtelen el sem tudta képzelni, mekkora lesz, ha egyszer igazán közel ér és kilép a sötétből. A kezében egy hosszúkás tárgyat látott, mintha egy kard lenne, de nem tudta biztosan. Behunyta a szemét. Enyhe szorítást érzett a mellkasában, ami egy cseppnyi félelemnek és egy jó adag izgalomnak volt a keveréke. Várt, arra, hogy esetleg eltűnik, mintha nem is lett volna soha. Ismét reszketett, és közben már szinte a leheletét is magán érezte, ott volt közel, hozzá. Megszólalt. És a visszhangszerű morajlásból egyre tisztábban kivehető volt, hogy emberi nyelven beszél, méghozzá magyarul, és nem is tudta pontosan, hogyan is lehetséges, hogy ő mindezt mégis megérti. Hihetetlen volt, de úgy tűnt, mintha a saját hangját hallaná. Ez lehetetlen – gondolta.
Figyelt és hallgatott:
„Ezt a kardot, amelyet a nemzet képviselői ajándékoztak nekem, azé a nemzeté, melynek bátorságát és lovagiasságát az egész világ csodálja, egész életemen át meg fogom őrizni, mert szívemnek legkedvesebb és legdrágább tárgya lesz. Most, amikor a legerősebb indulat szorongatja szívemet, nem tudom szóval elmondani, mennyire át vagyok hatva az önök nagyrabecsülésének ilyen elementáris megnyilvánulásától és szeretetüknek ettől a drága jelétől… Ezt a kardot, melyet annak idején a haza védelmében hatalmasan suhogtattak, most gyenge és békés kezekbe tették le. Nem szimbólum ez? Nem azt akarják vele mondani: Magyarország, miután a csaták mezején oly sok diadalt aratott, most a művészetektől, az irodalomtól, a tudománytól, a béke barátaitól kíván új dicsőséget? Semmilyen dicsőségnek sem szabad Magyarországtól elmaradnia, mert arra van hivatva, hogy a nemzetek élén járjon hősiességével és békés szellemével egyformán.”
Egyetlen, de tényleg csak egyetlen másodpercre megpillantotta az arcot. A saját arcát –Erős fény hatolt a szemébe – önkéntelenül is behunyta. Állt, és várt, és csak várt. Ütések hangja szólalt meg ismét; egy, kettő, három… összesen hét. Lassan nyitotta ki a szemét. Hajnalodott. Egy finom sávban a fák fölött megjelentek a reggel első sugarai. Figyelte az emelkedő fényt, ahogy változnak a minták, tolódnak az árnyékok, és szinte mozgásba lendülnek a tárgyak. És a szoba hátsó részét, ahogy szép fokozatosan oldódik föl benne a sötét, és lesz egyre világosabb. Elmosolyodott ismét. És tudta, hogy semmi más dolga nincs, minthogy leüljön, és játsszon.
Sz.M.:
