Kívülről
Egy napsütéses tavaszi csütörtök délután. Előbb érkezett. Úgy ahogyan szokott. Mindig előbb érkezik, hisz notórius koránérkező, ami bizonyos esetekben ugyanolyan idegesítő tud lenni, mint a késés… Még az autóban hallgat egy kis zenét, ellenőrzi öltözékét és indul. Fejében a gondolatai még nem cikáznak, inkább csak felkészülnek a hamarosan bekövetkező viharra, amely lecsapni készül elméjére és lelkére. Átér az úton és befordul a sarkon. Megáll a romos homlokzatú bérház kapujában, órájára pillant és konstatálja, igen, igen, még mindig korán van. Nos, ott áll a bérház kapujában és vár. Egy-két gondolatcsepp hull alá – ez még nem a zivatar – csupán az előőrse, amellyel óvatosan játszadozni kezd:
Belülről
– Hogy kerültem én ide? Mi is volt a folyamat? A véletlenek folyamata? Hogyan is kezdődött? – Áhh, megvan! – Egy üzleti megbeszélés, amelyen többször, hasonlatként, hoztam fel a SzK∴-séget… Majd váratlanul egy kérdést kaptam, mit tudok én erről? A kérdésben már szinte a válasz – jobban mondva egy újabb kérdés: mit akarsz te tudni erről? – Hogyhogy mit? Kapásból mindent – Kiváncsiságomat hat lóval se tudtam megállítani… Megannyi kérdés pattogzott fel bennem:
Akár én is lehetnék SzK∴? Miért kellhetnék én oda? Miért kellhet ez nekem, hogy oda tartozzak? Mi lehet igazából? Szekta? Vallás? Ármány? Cselszövés?
Még szinte fel sem kellett tennem őket, mert lehetőség adódott, hogy válaszokat kapjak… Válaszokat egy ajtón keresztül. Csak egy résnyire kinyitott ajtót képzeljünk el, amin látszik, hogy nem csak úgy felejtették, de nincs is annyira tárva-nyitva, hogy átzuhanjak rajta… Nos, akkor és ott úgy döntöttem, hogy én bizony szépen benyitok és bekukucskálok ezen az ajtón…
Kívülről
Megakad a kis visszaemlékezés. Pár férfi érkezik ugyanis a bérház kapujába, de ügyet sem vetnek rá. Mégis egy halk, nagyon halk köszönést morzsol el feléjük… De semmi. Esetleg túl halk volt?… Várakozik tovább és keresi, hol is vesztette el gondolatait. Egyszer csak kattan a mágneszár és a nehézkes faajtó mögül egy ismerős ősz úr bukkan elő, s megszólítja: – Jöjjön!
Követi. Egy lakásba érve szemkötőt kap, majd egy kis séta után egy sötét szobába vezeti. – Gondolkodjon! – hangzik a felszólítás, ami felér egy elköszönéssel. Egy elköszönéssel, amely bizonyára azért búcsú jellegű, mert más minőségben találkoznak majd újra… Úgyhogy bele is kezd a gondolkodásba:
Belülről
– Nos, akkor hát gondolkodom… persze, parancsra… Na, nézzük csak, mi van itt? Szinte minden, amit olvastam előzőleg erről a helyről: gyertya, koponya, fekete falak… és amiről nem olvastam: Neszek. Próbálok fülelni, hátha valamit kiértékelhetek helyzetemből. Kisvártatva rám nyit egy fekete alak, s elveszi értékeimet, ő úgy mondja érceimet. Remek. Eddig nézhettem volna az órámat, hogy telik az idő, eszembe se jutott, s most, hogy nincs nálam, csak most érzem igazán a hiányát – úgy érzem magam, mint Robert Merle Madrapur regényében az utasok, akiknek óráikat és egyéb értékeiket viszi el a gépeltérítő, majd utána kezdenek egyre érdekesebbé válni a karakterek: idő és egyéb kultúrcikkek híján csak saját belső értékeik maradnak hátra, összezárva a levegőben… úgymond csak az igazi énjük…
És ekkor… ekkor mint egy képzeletbeli kis pók, egy vékony szálon mellém ereszkedik a kétely apró kis ízeltlábú potrohos gondolata, mely óvatosan kezdi rám fonni ellentmondásos hálóját. Ez hogyan történhetett? Én döntöttem, hogy ide jövök, és most itt vagyok, vagy felettem döntötték el, és belesodródtam? Véletlen-e, hogy itt vagyok?
Véletlen.
Mit is ír a szakirodalom?
A véletlen az egyedi esemény nem vélt bekövetkezése, illetve meghatározhatatlan, megjósolhatatlan vagy szabálytalan volta.
Gyakran azért tekintünk egy eseményt véletlennek – ha úgy tetszik véletlenszerűnek –, mert nem vagyunk képesek elegendő mennyiségű információt gyűjteni az esemény kimenetelének megjóslásához. Máskor azért, mert a bekövetkezése, a megtörténte emberi ésszel felfoghatatlannak, értelmetlennek, haszontalannak tűnik.
Bár az úgynevezett „véletlen egyedi esemény” kimenete nem jósolható meg, mégis, a sok, egymástól független, véletlenszerű esemény lehetséges kimenetei különböző valószínűségekkel jellemezhetőek. Ezek mindegyike egy-egy vélt bekövetkezés, amelyek végül véletlenszerű valószínűséggel következhetnek be. A véletlenszerűség létének tagadását hirdeti a determinizmus, amely a történések eleve meghatározott, elrendelt voltát írja le: a véletlenszerű eseményt ezért olykor nem-determinisztikus, vagyis nem-elrendelt eseménynek is nevezzük.
Véletlen…
Micsoda lingvisztikai zsákutca nekem ez a szó. Hiszen ezek szerint akkor mindennek oka kell, hogy legyen az életemben, és annak meg okozata, amit később levéletlenezek… Ha például nekimegyek valakinek az utcán, persze azt mondom: – Bocsásson meg, véletlen volt… Véletlen. Dehogy volt véletlen: – egyszerűen nem figyeltem magam elé, és nekimentem. Tehát a determinizmusnak azon bonyolult összefüggéseit hívhatom véletleneknek, amiket nem tudok, vagy nem akarok átlátni. Így ezt elfogadva bizonyos értelemben mondhatom, hogy a múlt történései alapján a jövő eseményei eleve elrendeltek. Ezek szerint fatalista lennék? Ugyan dehogy, ahhoz túl makacs vagyok magammal és az utammal kapcsolatban, nem hiszem, hogy az akaratommal ne tudnám befolyásolni a jövőmet… De még ha meg is van határozva a sorsvonalam, hogyan is dőlhetnék hátra – mondván úgyis minden elrendeltetett? – majd csak történnek a dolgok, mindegy mit is teszek?… hiszen nem tudom megtenni, hogy nem teszek semmit! Tehát nyugodtan tervezhetek előre, nem tartva attól, hogy ezt helyettem teszik meg. Vagy már megtették. Nagyszerű. Akkor így mégis része vagyok saját magam véletlenjeinek hitt ámításának. Hiszen Istent, a VENÉM-et is – mint építészeti szaktekintélyt – inkább képzelek el vonalzóval, logarléccel, és körzővel előre tervezni, sem mint dobókockákkal…
Kívülről
Nyílik az ajtó. „Megigazítják” úgymond az öltözékét és újból szemfedőt kap. Kivezetik és közlik vele, hogy nincs egyedül. Remek – gondolja – ikerszülés lesz… Jobb is tandemben ugrani az ismeretlenbe – hiszen ez szinte az lesz… Bár sok kérdésére kapott választ, mindenre azért nem.
Látás híján kiélesedik a hallása, tapintása és gondolatai. A szertartás során képzeletével játszanak, és ő hagyja is magát, hiszen utazik. Egyszer meg is botlik… „véletlenül”. Különös helyeket jár be… Szinte maga előtt látja a tájat amit elé festenek, mint egy lebilincselő regényben, mégis több ez annál, hiszen ő az egyik főszereplő:
Belülről
– Na mit szólsz? Már megbocsáss, hogy így megszólítom saját magamat… Azért ez nem semmi… élénk fantáziám révén szinte elevenen tapasztalom a történeteket, mintha csak egy kalandfilm kockái peregnének előttem… a hangok mindenfelől érkeznek, hiába ismerős egyik másik, akkor is bele estem a nyúl üregébe. Bele én, de még milyen mélyen! Nagyon erős nyugodtság párosul a szintén nagyon erős izgalom mellé… nem oltják ki egymást bennem, inkább karöltve kísérnek vándorlásomon…
Megadatik, hogy egy egész keveset lássak… de mi ez az egész kevés, ami a teljesség felszínét is csakhogy nem súrolja… Nos, ez a kevés éppen elég ahhoz, hogy a hideg kirázzon, hogy minden regény és minden nagyszabású filmjelenet a legapróbb körömpiszokká zsugorodjék azon hatás mellett, ami szemem elé tárul… Megdöbbenek. Lefagyok. Meghatódom. Majd valamilyen elemi büszkeség tölt el. Mi lehet ez? Megfeleltem? De nem is tettem még semmit! Egy megelőlegezett bizalomnak lennék a büszke tulajdonosa? Egy előlegnek nem szoktam örülni, pláne nem vagyok rá büszke. Itt merőben másról lehet szó. A nem létező véletlenek láncolata végén ismét egy lépcsőfokot értem el életemben, amelyet párban vittünk véghez: a drága jó determinizmus és én. Vagy csak ő…
Kívülről
Mi volt? Mi volt? Z., mi volt? – Kérdezi türelmetlenül kisfelesége, amikor hazaér. Büszkeséggel teli, ugyanakkor a jól ismert kielégíthetetlen kíváncsiság csillog immáron Nővére szemeiben. Türelemre inti és tölt egy ujjnyi whisky-t, ugyanis a nyugalom és az izgatottság hazáig kísérték megannyi beégett élménnyel. – Mondjad már, mondjad – türelmetlenkedik a kicsike. El is mesél neki mindent szépen, lassan, részletesen. Mindent, amit elmesélhet. Na de ez a fiatalasszony nem arról híres, hogy ne vegye észre a történetekből kimaradt, vagy kimaradtnak vélt részleteket, és tovább faggatja… De az Inas visszautasítja, mondván: – esküt tettem! A válasz sem marad el: – Na jó, de nekem előbb tettél esküt, mégiscsak a feleséged vagyok!
Nyugodtan és mosolyogva elmagyarázza – ha mindent elmondana, Nővére csalódott lenne azzal, hogy nem erre számított, ugyanakkor önmagában is csalatkozna, mert már első napon megszegte esküét. Belülről keserédesen kuncog, mert – valószínűleg – a következő faggatásig így kapott két hét haladékot… Magára marad és visszavonul gondolataiba.
Belülről
Hónapok teltek el az avatásom óta. Próbáltam megannyi munkára eljárni, hogy tapasztaljak, ismerkedjek… Egyre jobban és jobban bizonyosodik meg bennem az, hogy nincsen véletlen. Nem lehet véletlen még véletlenül sem.
Nemere István írja, hogy az úgynevezett szinkronicitáselmélet hívei szerint valahol a világmindenségben működik valamiféle titokzatos erő, amely a világban uralkodó káoszt a maga sajátos törvényei szerint rendezi el. Nem is akármilyen filozófusok, vélték úgy, hogy minden véletlen, illetve egybeesés a világmindenség előre elrendezettségéről, valamiféle belső harmóniáról tanúskodik. Mások minden ilyesmi mögött misztikumot gyanítanak, amely révén az Univerzum “valamit közölni szeretne velünk”. Az viszont az emberiség hibája, hogy nem érti ezeket a jelzéseket.
K.Z.:
