Sztehlo Gábor

Elődeink Öröksége rovatunkban a magyar szabadkőművesség kiemelkedő személyiségeit mutatjuk be. Az alábbi, Sztehlo Gáborról szóló ismertető egy kompiláció, amelyet szerzője, kutatásai során más eredeti írásművekből állított össze.*

Sztehlo Gábor munkássága

A Sztehlo család az evangélikus egyházon belül nagy történelmi múltra tekinthet vissza. Kétszázötven évre visszavezethetően a családból sok magas tisztséget betöltő jogász és egyházi személyiség került ki.

Sztehlo Gábor apja jogász volt felesége pedig Haggenmacher Márta, egy igen jómódú svájci nő volt. Hat gyermekük született, közülük az 1909-ben (szeptember 25-én) született Gábor a harmadik volt. A családnevet időközben a kor divatjának és esetleg az apa foglalkozásából eredő elvárásnak is megfelelően Szenczyre magyarosították. Később, már felnőtt korában a fiú visszavette az ősi családi nevet.

Teológiai tanulmányait 1927-nem kezdte meg. Két év múlva készült el a Felkelő úti teológus otthon, ahol lakótársa lett egy finn ösztöndíjas teológus, aki az első ilyen finn magyar teológusi ösztöndíjasok cseréje által jött Magyarországra. Két fiatal között életre szóló barátság szövődött és Sztehlo Gábor elkezdett finnül tanulni. A teológiai szigorlata után azonnal jelentkezett ösztöndíjasként Finnországba, hol a teológia tanulmányok mellett behatóan foglalkozott a népfőiskolákkal, tanulmányozta szervezési módszereiket, oktatási formájukat.

Csak hazaérkezése után szentelte fel lelkésszé az akkori püspök és a fiatal lelkész hamarosan Hatvanban lett helybeli evangélikus közösség vezetője. Az ottaniaknak nem volt templomuk. A fiatal lelkész templomépítési munkákba kezdett. Ő maga is részt vet az építkezésben, de országos prédikációra is indult, hogy híveket és adományokat szerezzen az új egyházi hajlék építésének támogatására. Négy év alatt sikerült annyi pénzt összegyűjteniük, hogy 1935-ben felszentelhették a templomot. Nemsokára azonban felettesei újabb feladattal bízták meg, Budapest közelébe, Nagytarcsára helyezték.
Nagytarcsai életéhez sok emlék, élmény fűződik: itt házasodott meg, felesége Lehel Ilona, itt született meg két gyermekük és a finnországi élmények és tapasztalatok hatására itt Nagytarcsán nyitották meg a Tessedik Sámuel Evangélikus Népfőiskolát. A gondolat nem volt új, a népi írók, akiknek a munkásságát Sztehlo Gábor is ismerte, különböző írásaikban már sürgették a parasztifjúság ilyen szakmai képzésének beindítását. A Népfőiskola ünnepélyes avatására 1938 októberében került sor. A tanárok, többnyire szakmájuk kiváló ismerői, Budapestről jártak ki az előadások megtartására és ingyen vállalták az oktató munkát. A Népfőiskola 1945-ig működött, azonban 1942-ben Sztehlo Gábor megvált a vezetésétől. Egyházi elöljárója kerületi ifjúsági lelkésszé nevezte ki Ez alapvetően hivatali munka, azonban a püspök e feladat mellé megtette még kórházi lelkésznek is.

1944. március 14-én a németek megszállták Magyarországot. De Sztehlo-t 1944 március 19. is meglepetésként érte. Ekkortájt a protestáns egyházak „Jó Pásztor” néven gyermekmentő szolgálatot szerveztek, hogy összegyűjtsék azokat a kallódó és csellengő többnyire kikeresztelkedett, mégis üldözött zsidó származású gyermekeket, akik éppen a szüleik üldözése, esetleg eltűnte, vagy haláluk miatt kallódtak.

Dr. Raffay Sándor püspök Sztehlo Gábort bízta meg 1944 március 19-én, hogy képviselje az evangélikus egyházat a Jó Pásztor tevékenységében. Ezt a megbízást szívesen vállalta a fiatal lelkész, mert korábban már, amikor egy egyházi árvaháznak vezetőt kerestek, szívesen elvállalta volna, azonban püspöke nem őt bízta meg. Sztehlo önmagáról azt mondta, hogy korábban nem foglalkozott a politikával, politikai szempontból naiv és éretlen volt és most íme, válságos, lélekcserélő időben kellett helytállnia!

„Ma már nem csodálkozom ezen, hiszen nem voltunk mi arra nevelve, hogy a világért, s benne az elesett emberért küzdjünk. Annál inkább küzdöttünk az egyház
jogaiért és pozíciójáért. Amit a római katolikus egyház elért, az nekünk is kellett. 
(…) Pozícióharc: micsoda siralmas távlat! Furcsa világ volt az egyházé. Lélek nélküli, csupán emberi vezetésű.”

Nemsokára találkozóra hívta őt és egy másik munkatársát egy Friedrich von Born nevű svájci úr. Born a találkozó alatt nekiszegezte a kérdést a naiv magyar lelkésznek,  hogy „mit tesz az egyház a zsidókérdés ügyében? Van-e terv. elgondolás a zsidók mentésére? Tudjuk-e, hogy most, a német megszállás után meg fog kezdődni a zsidók kemény és kegyetlen üldözése, deportálása? stb. stb. Kissé meglepve és szégyenkezve válaszoltam, hogy a két protestáns püspök, Ravasz és Raffay a képviselőházban már felszólaltak a zsidóság védelmében. Von Born ismerte a felszólalásokat… De most az érdekelte, hogy mi lesz ezután, mert itt az utolsó óra, amikor a németek deportálni akarják a zsidókat. Később erre a beszélgetésre visszagondolva nagyon szégyelltem magam egyházaink tájékozatlansága és tehetetlensége miatt”

Nem volt terv. De nemcsak terv nem volt, hanem infrastruktúra sem. A majd’ három évtizeddel később lejegyzett emlékezete szerint Sztehlonak, erre a
kellemetlen beszélgetésre akkor került sor, amikor a vidéki zsidóságot épp gettósították. A svájcinak több információja volt a gettóba zártak eljövendő sorsáról, mint a magyar lelkészeknek. Pedig akkoriban már a magyar egyházak is hallottak némi információt a zsidókkal történő eseményekről. Von Bornnal való találkozás során alakultak a tervek az elhurcolt (és már meggyilkolt) szülők miatt árván maradt zsidó és nem zsidó gyermekek megmentésére. Az már a kezdet kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a gyermekek elhelyezéséhez házakat kell szerezni, amelyeket alkalmassá kellett tenni 40-50 fős gyerekcsoport elhelyezésére. A gyerekek felügyeletére, megfelelő gondozására felnőtteket kellett találni.

Óriási lendülettel indult meg a szervező munka. Az első ilyen házként Sztehlo egy budai villát szemelt ki, és amikor az ügyletet támogató ügyvéd számára elárulta a valós célját a házbérlésnek, a közvetítő zugügyvéd „lenyúlta” a Sztehlótól kapott pénzt, és még örülhetett is a nagytiszteletű, hogy mint „zsidóbérenc zaklatót” nem jelentették fel. Ez a történet, amit részletesen írt le a visszaemlékező jó pásztor, nem a zavarosban halászó zugügyvéd aljassága miatt érdekes számunkra, ahogy nem is Sztehlo jóhiszemű naivitása miatt. Mert a kezdeti sikertelenségek hónapokig csak folytatódtak…
Sztehlo helyzete nem volt könnyű: olyan misszióval bízta meg püspöke, amelyhez egyházi elöljárója segítséget nem adott, abban valójában nem bízott. És nem bíztak abban sokáig saját ismerősei, családtagjai sem. Ez – és az említett kudarcok – vezettek ahhoz, hogy Sztehlo egy időre feladta küldetését, vidékre vonult. E menekülésben a vélt vagy valós veszély érzete mellett a totális kudarc is szerepet játszhatott.

„Mélységes levertség vett erőt rajtam. Hiábavaló lett volna az elmúlt hónapok összes fáradozása?”

Közérzetét „a tehetetlen vergődés” határozta meg, és nem annyira a nyilasok és a hatóságok, mint inkább saját kudarca elől menekülve utazott vidékre ekkor Sztehlo. Sárszentmihályon 1944. július 15-től tartózkodott a nagytiszteletű úr, hogy – mint maga fogalmazott – ezen a békés szigeten gyógyítgassa az addig kapott sebeket, míg odakint forrt és kavargott a világ.
Sztehlo augusztus elsején utazott vissza Budapestre, és amíg ő a lelki sebeit gyógyítgatta, valóban kiforrt valamit a világ, mert mint Pesten megtudta, a svájci
von Born már mindenütt kereste őt. Augusztus közepéig keresgélik egymást a svájcival, mire újból összetalálkoztak egy rózsadombi villában.

„Born gyorsan a tárgyra tért: a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alatt kellene menedékhelyeket létrehozni. Vállalom-e? Hiszen ezen igyekszem hónapok óta –
persze hogy vállalom.”

Néhány hónap múlva – talán az égiek, vagy talán épp a világ más tájain történtek álltak az ügyük mellé. Az 1944 márciusától őszig tartó kudarcokat követően novemberben áttörés következett be Sztehlo missziójában. Ehhez az áttöréshez kellett az áttörés a nyugati, és a keleti frontokon, kellett a nyilas hatalomátvétel, és kellett az, hogy a magyar uralkodó osztály egy részében tudatosodjon: ők sem úszhatják meg a háborút.
Voltak olyan tulajdonosok is, akik maguk ajánlották fel a házukat cserébe azért, hogy valamely családtagjukat vegyék védelmükbe a gyermekmentők. De voltak
olyanok is, akik felajánlásában még ilyen családi szál sem szerepelt. Ez túl szépen hangzik, de egy fontos motivációt is meg kell érteni ezzel kapcsolatban.
1944 augusztus közepén egyetlen otthonuk volt Sztehlo Gáboréknak. Fontos, és eddig elhanyagolt adalékot olvashatunk az „Isten kezében” című memoárban.
Sztehlo elmeséli, hogy augusztus legvégén egy családi összejövetelen megjelent a Sztójayt leváltó Lakatos Géza miniszterelnök egyik minisztere is. Az illető minisztert Sztehloék akkor hiába próbálták rávenni, hogy villáját bocsássa a Nemzetközi Vöröskereszt rendelkezésére.

„Ők akkor még nem akartak életmódjukon változtatni, novemberben azonban náluk is létrejött egy menedék.” A távoli rokonhoz hasonlóan mások is hajlandónak látszottak „életmódjukon változtatni”, és menedéket nyújtani a rászorulóknak 1944 őszének második felében. Ugyanis alaposan megváltozott még az uralkodó osztály életmódja is a Lakatos kormány másfél hónapos működése alatt, majd az azt lezáró nyilas hatalomátvétellel. Magyarország a román kiugrást követően nemsokára  hadszíntérré vált, és október 15-vel lezárultak azok a remények, melyek szerint a Horthy-rendszer mint olyan átmenthető a háború utánra. A rendszer átmenthetetlenségének tudatosodásával az egyéni, személyes vagyonok átmentésének kérdése merült fel egyre többekben. A Budapestre szoruló, ott rekedt elit egy részének pedig a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége olyan menlevélnek tűnhetett, amelynek segítségével akár ingatlanok, és a bennük őrzött, elrejtett értékes ingóságok átmenthetőnek tűntek frontátvonulás, és rendszerváltás esetén. A menekültek lehettek menlevél által megmenteni kívánt ingatlanok, és ingóságok is. Ingóságok az elit lakásai voltak, de a lakás bármely része is komoly szolgálatokat tudott tenni, például a drága szőnyegek majd a legnehezebb ostromnapokban szolgálnak a pincékben fekhelyekként.

Az igazi, jó búvóhelynek azok a villák számítottak, amelyek egyedül álltak, esetleg egy nagyobb park közepén, és messziről be lehetett látni a terepet, észre lehetett venni, ha valaki idegen közelít. Ezek a villák azért is jók voltak, mert a hosszabb ott-tartózkodás alatt volt mód arra, hogy a gyerekek a szabadban lehessenek, ha tiszta volt a levegő. De voltak olyan otthonok is, amelyekhez nem tartozott kert. Itt különösen nagy gond volt az, hogy alig-alig lehetett mozogni, nehogy a környezetnek feltűnjön a sok idegen arc.

Budapest körülzárásának időpontjában, vagyis 1944 Karácsonyára 1500 gyermek és 500 felnőtt talált védelemre az otthonok falain belül. A háború Budapesten 1945 februárjában befejeződött úgy, hogy az otthonokban senki felnőtt, senki gyerek nem halt meg. Később rohamosan csökkent az otthonlakók száma: a túlélő, visszatért szülők elvitték gyerekeiket, vagy a rokonok vették magukhoz őket. Páran viszont még olyanok is maradtak, akiknek előkerült valamelyik, vagy mindkettő életben maradt szülője, de kérté, hogy addig hadd maradjon a gyerek, amíg helyzetük rendeződik. 1945 márciusának közepére kb. 200 lakója maradt az otthonoknak. Ekkorra már a gyermekmentők körében kialakult az az elképzelés, hogy széttagolt hálózat helyett egyetlen helyen kellene tovább működtetni a gyermekotthont. Zugligetben, a Budakeszi úton találtak is egy megfelelő épület-együttest, amely ideálisnak látszott egy gyermekotthon számára. Ez a Weisz Manfréd család nyári rezidenciája volt, amelyet a gondozással megbízott családtag ellenszolgáltatás nélkül átengedett a fiataloknak.

Sztehlo Gábor Svájcban

Sztehlo Gábor a hatvanas évek elején engedélyt kapott a magyar államtól, hogy Svájcban élő családját meglátogassa. Ennek során szívinfarktust kapott, és – a svájci orvosok erős javaslatára – Svájcban maradt, hogy aztán többé ne tudjon hazatérni Magyarországra. Svájci tartózkodásáról sejthette, hogy végleges lesz – bár tervezte, hogy svájci állampolgárságot kapva hazalátogat – mert számadásként jegyezte fel emlékeit élete legnagyobb kalandjáról, ember- és lélekmentő tevékenységéről. Mivel ez volt élete legnagyobb kalandja, a korábbi és a későbbi események elhalványultak emlékirataiban, ahogy a jelen idejű (a hetvenes évek Svájcában vagyunk egy kistelepülésen) referenciái is vissza-visszautalnak a sorsdöntő évekre, hónapokra, és környezete (ha tetszik: kísérete) is minduntalan emlékeztet azokra. Ott vannak körülötte rokonai, egykori segítői, és fogadott gyermekei, és azokkal is, akikkel nincs napi fizikai kapcsolatban, próbálja levelezésen keresztül a kapcsolatot tartani. Vagy legalább is néhányukkal. Vissza-visszatérő motívuma a róla szóló visszaemlékezéseknek az, ahogy nap mint nap várja a postást, aki gyakran hoz neki leveleket, hírt az egykori gyerekekről, gyerekektől, akik szétszóródtak a világban.
Számon tartja azokat a nevesebb és jelesebb „gyermekeit” is, akik nem adnak hírt közvetlenül magukról. Az 1970-es évek elején egy öreg, beteg magyar evangélikus lelkész egyfolytában a háborús, és a frissen felszabadult Budapesten jár a gondolataiban.

Xantu

A szerkesztő megjegyzései:

• az eredeti cikkeket, amelyből e fenti ismertető összeállítás készült történész, illetve szabadkőművesek írták. Az eredeti írások szerzőinek a neve a szerkesztőségben megtalálhatók, azonban a szerzők nevét a szabadkőműves illem szerint nem szabad megjelölni.
• Sztehlo Gábor 1946-ban az újjáalakult Régi Hívek Szabadkőműves páholy tagja lett. 1949-ben megválasztották a második felügyelő helyettesévé. 1949. június 9-én előadást tartott a páholyban „Az evangélium és a szociális haladás eszméi” címmel. Páholya 1950-ben még megválasztotta a második felügyelői tisztségre, de sajnos ez nem sokáig tartott, mert betiltották a szabadkőművességet, a páholy munkája abbamaradt. Családja 1956-ban Svájcba emigrált, Sztehlo Gábor 1962-ben Svajcban bekapcsolódott az ottani szabadkőművesség tevékenységébe, az interlakeni szabadkőműves kört látogatta. Esetenként Luzernban, Thunban és St. Gallenban is vett részt szabadkőműves páholymunkán.
• A cikk illusztrációi forrása a Wikipedia. A Szethlo emléktábla alkotója Kutas László szobrász. A tábla Sopronban található. A szobor alkotója Vigh Tamás Kossuth-díjas szobrász és éremművész. A szobrot a budapesti Deák téren 2009-ben avatták fel.