Ő már a negyedik ellenfél a mai napon. Ha ezt az asszót is megnyerem, pihenhetek egy kicsit. Háromból két nyert asszóig vívunk, egy asszó öt nyert tus, az az bárhol megszúrhatom. Még szerencse, hogy nem 15-ig vívunk, az nagyon fárasztó. És milyen hosszú ez a pást, nem is tudom. Egyszer már meg kellene, jegyezzem a méreteket, hisz minden vívó könyvben benne van. Oda-vissza, oda vissza, tartjuk a távolságot, pihenünk. Ő már a negyedik ellenfelem a mai napon… Még vannak ketten. Eddig csak egy meccset veszítettem, legrosszabb esetben is 50%-os leszek. Ahhoz képest, hogy 30 évig nem vívtam, nem is olyan rossz.
Nem kellet volna abba hagyni 13 éves koromban. Édesapám vitt fel először a vívóterembe, még otthon, Szatmárnémetiben. Bay Béla bácsi, a magyar vívó legenda, is itt kezdett, igaz ötven évvel előttem. Ő vitte valamire. Az első emeleten volt a terem, egy régi bérházban. Terem…? Hússzor kellet körbe futni, hogy az ember egy kicsit megízadjon. Az ablakok a Kölcsey Gimnáziumra nyíltak, ahova Dzsida és Páskándi is járt. Kölcsey meg ott született nem messze, Sződemeteren. Csipler Sanyi bácsi azt mondta, vívót csinál belőlem. Nem sikerült neki, pedig sok világ- és Európa-bajnok került ki a keze alól. Velem nem jött össze. Igaz az alkatom sem egy vívóé, meg talán éretlen is voltam, de három évig küzdöttem. Egy évig még fegyvert sem kaptam a kezembe, csak lopva emeltem le egyet-egyet a falról, ahol szépen egymás mellett sorakoztak, a maszkok mellett. Öten-hatan iskoláztunk egyszerre. Felálltunk egymás mellé… Sanyi bácsi vezényelt: „en garde…, üljetek mélyen a vívó állásba, mindkét talpad a földön. Előre lépés, hátra lépés, nem csoszogsz! Hogy tartod a kezedet? Ez neked sixt? Kitörés, hadd nyúljon az a láb! Laza a válad!”, hangzott el sokszor. Még szerencse, hogy tőrrel dolgoztunk, nem volt olyan nehéz, mint a párbajtőr, ami mindjárt letöri a kezemet. Pedig sokat válogattam, míg kiválasztottam a pengét. Mindjárt cserélek is, mert ez a Maraging, hiába jó drága, hiába minden versenyvívó ezzel vív, nehezebb, mint az az olcsó ukrán. Milyen jó, hogy műszaki egyetemre jártam, tudom mi az a Maraging: Martensitic Ageing, ettől a penge jó kemény, szívós, nehezen törik és az öregbítés rugalmassá teszi. A belga markolat segít egy kicsit, pont bele illik a tenyerembe, a francia markolattal ellentétben, amelyik egyenes és nagyon erős csukló kell hozzá. A fegyver hegyét úgyis csak két újjal, hüvelyk és mutató, kell vezetni. Ezt is milyen sokáig tanították. Akkoriban nem sikerült elsajátítanom, csak mostanában veszem észre, hogy igazuk volt. Tényleg két újjal kell irányítani a penge hegyét. Csak így lehet, pontosan oda szúrni ahova akarsz. Na meg sok gyakorlással. Annak idején büntetésnek vettem, ha falat kell szúrni, most meg magamtól csinálom, hogy asszók előtt „belövöm a kezemet”, mint egy fegyvert. Jó vívni és milyen jó párbajtőrözni! Nem kell bíró. Mennyit vitatkoztunk tőrözés közben. Ki indított, ki védett, kinél a tus? Ez az, ha az ember konvencionális vívást folytat. A konvenciókról lehet vitatkozni, nem csak a vívásban. Tőrnél fel kell venni a lamét, ami csak a törzsedet takarja, ez az érvényes találati felület, kardnál hozzá jön még a kar és a fej is. Sokkal jobb a párbajtőr, az egész test érvényes találati felület, ha kigyullad a lámpa az találat. Nincs vita, ellenben minden testrészemre vigyáznom kell.
Puff neki, nem vigyáztam, meg is szúrtak. Ha két vívó összeméri erejét, mindkettőnek az a célja, hogy az ellenfél érvényes testfelületén szúrással, a kardvívásnál szúrással, vagy vágással találatot érjen el. Ugyanakkor arra is törekszik, hogy az ellenfél ne érjen el találatot. Ez a vívás első számú célja: adni, de nem kapni! Ezt az elvet a vívásnál keresztülvinni majdnem lehetetlen. Ellenfelemnek most sikerült pedig vagy 15 évvel idősebb nálam, meg vagy 30 centivel magasabb. Egész életében vívott, még válogatott is volt. Hátha sikerül most is megvernem. A lábmunkája sokkal jobb, mint az enyém és a karja is hosszabb. Hogyan lehet egy olyan ellenfelet legyőzni, akinek jobbak az adottságai, nagyobb a rutinja és talán még felkészültebb is? Ez egy igazi kihívás. Ez a szép a vívásban. Egyszer régen egy kitűnő vívó úgy jellemezte a sportszerű szép versenyvívást, hogy az két felkészült, gondolkodó ember pengével folytatott élénk és szellemes vitája a páston, és ebben a vitában az egyik fél végül alulmarad. Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy a vívás nyelvén valaki jól tudjon beszélni. Addig dadogás marad mindaz, amit a vívó megismert a vívás művészetéből. Hányszor voltam már olyan helyzetben, amelyik indulásból kilátástalannak tűnt, és mégis ha összeszedtem a gondolataimat, koncentráltam, átgondoltam a lépéseket akkor nőtt az esélyem, hogy győztesen kerüljek ki! Sokszor be is jött. Most közel kell kerüljek ellenfelemhez, hogy elérjem vagy gyorsabb kell legyek. Lépésenként lopom a távolságot, ezért sokat kell mozgatnom. Vigyáz apafej, ha túl közel kerülsz, csak kinyújtja a kezét és már el is ért, ezért folyamatosan támadást mímelek, ütögetem a pengéjét, hogy lefoglaljam a gondolatait, közben megpróbálom kitalálni, hogy Ő mit szeretne csinálni. Most már elég közel vagyok, egy lépés-kitöréssel meglepem. Egy csel is kell hozzá, így ni. Tus az ellenfélnél. Igaz milyen egyszerű volt, de még egyszer nehéz lesz megcsinálni… Törhetem a fejem egy új akció sorozaton. Egy kis időt kérek, megtörölném az arcom. A maszk alatt a folyik a verejték a szemembe, nagyon csíp. Betettem a törölközőt a vívózsákba?
Vívózsák… Milyen boldog voltam mikor meg tudtam venni! Meg a felszerelést is: egy jó plasztront, a hátára a nevemet is ráírattam, mint a nagyok, a nadrágot, a maszkot, a kesztyűt, a jó kis Adidas vívó cipőt, egy jó vívó zoknit, meg a fegyvereket. Általában ott lapulnak a zsák alján, a törölköző meg az üveg víz mellett, mindig készen, ha indulni kell.
Ezt a napot elég jól ütemeztem. Az elsőt P.-vel vívtam. Igaz, hogy 78 éves, de nem mehetek biztosra. Még mindig úgy mozog, mint egy negyvenes. Szerencsére tőrözött és nem tudja levetkőzni a beidegződéseket, mindig védeni akar és utána szúrni, konvenció. Ha ezt a hátrányát nem használnám ki, nagyon nehéz dolgom lenne. A második ellenfél egy amatőr volt. Technikailag nincs a csúcson, de magas és kiszámíthatatlan. Váratlan akciókat indít, a hegye össze-vissza jár és sokszor véletlenül is eltalál. Erről egy Woody Allen-mondás jut eszembe, hogy miért, nem tudom, nem is nagyon passzol a helyzethez: „Soha ne vitatkozz idiótákkal! Lesüllyedsz az ő szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal.” Tehát nem szabad engedjem, hogy rám erőltesse az akaratát és stílusát, már ha van neki. Ha engedem, megszúr. Jó nagy ívben vív, mint ahogy a filmekben Zorró vagy a muskétások. A közbeszúrás be szokott jönni, ha tempóban csinálom. Meg az is, ha engedem, hogy kiszúrja magát és utána egy parade-riposte, magyarul védés-visszaszúrás akcióval tust adok. Zorro…bizony szép vívójelenetek vannak a filmben, az eredetiben is meg a sok feldolgozásban is. Szerintem a páston egy találatot sem adna ezzel a technikával. De szép a fegyvere! Már egy jó ideje vívtam mikor először került a kezembe egy igazi spanyol tőr. Nagyon hegyes volt, éles, mint a borotva és vércsatorna is volt a pengében, mint a mostani párbajtőrnek. Sokkal kényelmetlenebb volt a fogása, nehezebben lehetett bánni vele és nagyon szép volt, már amilyen szép lehet egy fegyver. Az már egy több ezer éves folyamat eredménye volt. Állítólag egyiptomi fáraók idején, használtak először kardot a csatában. Rájöttek, hogy hatásosabb, mint a fabunkó és ezzel kiengedték a szellemet a palackból. Vannak említések ősi indiai, kínai írásokban is a fegyverekről, a vívásról, párbajokról, versenyekről. És milyenek lehettek az első kardok? Voltak rövidek, hosszúak, egy élűek, kétélűek, rézből, bronzból vagy acélból… Szóval mindenféle. Egy biztos, hogy a kard és a vívás, ha nem is a sportvívás, végig kísérte az embert a történelem folyamán, együtt haladt a civilizáció fejlődésével, de mindig több volt, mint harc vagy sport. A vívás a művészetnek egy kifejezés formája, az erő és dicsőség ősi kifejezője és talán egy mélyen személyes kifejezési forma is. Mindig is az élet része volt. Még az utóbbi időkben is, mikor a harcban már nincs létjogosultsága a sok más típusú fegyver mellett, még most is népszerű. És a jövőben is népszerű lehet. A Csillagok háborújában is, amely a „réges-régen egy távoli galaxisban” játszódik is vívnak, igaz fény kardokkal. Nem egy halott sport a vívás.
Csak én haltam meg… nem koncentráltam, kikaptam. Pedig, hogy is tanították katanával vívni Nathan Algren kapitányt az Utolsó szamuráj című filmben. „Nem gondol… sok ember, sok virág, sok madár, sok gondolat. Nem gondol…!” megpróbáltam pontosan idézni. Hát én „gondoltam” és ki is kaptam. De sebaj, tisztelgünk egymásnak, kezet fogunk, egymásra mosolygunk, és mindketten boldogok vagyunk, mert egy jót vívtunk.
A következő ellenfelem ismét egy profi. Már gyerekkora óta vív. És milyen érdekesen: keveset mozog, jóformán nem is lép, a francia markolatnak a végét fogja, hosszú karját megtoldván egy pár centivel. Nagyon nehéz kimozgatni. Kellemetlen vívó, mindig két esélyes a csörténk. Bekötünk, fegyvert próbálunk, tisztelgünk, feltesszük a maszkot, (az ellenfelet mindig maszk nélkül, szemébe nézve köszöntjük, régi szokás szerint), vívóállás és rajt. Nem kell bíró. Apró jelekből értjük egymást. Ha egy tus nem egyértelmű, mert nem mindig fém páston vívunk és a fegyvereink sem működnek mindig tökéletesen, akkor bemondjuk. Ez egy udvarias beszélgetés, párbajtőrrel. Szeretem.
… Szép udvariasan, jól megvertem ellenfelemet. Nem volt formában, vagy én tanultam az előbbi hibából és „ nem gondoltam…” csak az ellenfélre figyeltem.
Jöhet a mai utolsó ellenfél, a hab a tortán, G. Ő most a szenior 60-70 –ben vív. Egész életében vívott magyar bajnok, válogatott, Európa kupa győztes. Nem magasabb, nem hosszabb a keze, nem fiatalabb, mint én. Elméletileg le is győzhetem, de gyors, mint a villám, stabil, mint a szikla, a karja, mint a satu, a hegye úgy talál, mintha távcsővel irányítanák, pengefogása erős, határozott, rutinos, tapasztalt, miden hájjal megkent. Ő nyerni akar… és ehhez minden, még megengedett cselt bevet.
Az élet is vívás. Vannak elfogadott, vannak kicselezendő szabályok. A „kapuk” mellett, amelyek felett a bejárati tábla lóg, vannak kis kapuk. Vannak stiklik, de ezt – furcsa? – mindig módjával kell csinálni. Úriember módján, mert a legvégső eredményt nem befolyásolhatja.
A vívás a megértés művészete. Érteni kell magát a vívást. Érteni kell az ellenfelet. Ez nem öncél. Csak részeket tanul meg az ember. Mozgássorok, támadás, védés, cselek. Ez egy egésszé áll össze. Ehhez jövök én. A kombinációs készségem, a stílusom, és ha mindez összeállt, akkor már magam vagyok a harcmodor, a tudás. Ezt alkalmazom, és ha felismerem az ellenfél gondolatait, le tudom győzni.
Sok út vezet a csúcsra. Az eredményesség, sok, akár ellentétes megoldásokat is befogad. A vívás intellektuális sport, legfontosabb talán az ellenfél szándékának felismerése, az hogy a találathoz való utat fejben már tudom, mielőtt lejátszom.
Dönteni kell tudni. A vívó tudása, gyakorlata, egy hirtelen támadt ötlet, szóval az esze, karaktere dönt. Mindig egyedül. A lehetséges alternatívák közül a jobbat kell tudni kiválasztani. Villámgyorsan. Ha ezt a gyors, helyzetet felismerő, helyzetelemző gondolkodást a privát életben is meg tudja valósítani, akkor egy időre boldog is lehet az ember.
Mindent átgondoltam! Csak nekem át kell gondolni, míg G-nek a vérében van. Egyszer megkérdeztem, hogyan véd ki egy bizonyos, összetett támadást. A válasz: „nem tudom, csak csinálom”. Hát én itt még nem vagyok.
Húsz perc kimerítő, kemény harc után, három asszóban kikaptam. Igaz, jól tartottam magam, de rutinja, tudása, tapasztalata ismét felülkerekedett. Nem bánom, hogy vesztettem. Jót vitatkoztunk a páston, mindent bevetettünk és tisztességes harcban alul maradtam. Megint tanultam valamit, főleg türelemről.
Irány zuhanyozni. Jól eső fáradtság árad szét a testemben, miközben autómhoz gyalogolok. Még mindig a mai edzés történései forognak a fejemben. Még mindig a fülemben cseng a fegyverek tipikus csattogása. Teljesen más érzés, mint mikor munkáról megyek haza.
Sz.A.:
