… A keresők jócskán túlzóan valamiféle szuperembereket látnak bennünk, a társadalomnak egyfajta elitjét, jó esetben csak szellemi értelembe gondolva ezt rólunk, kevésbé jó esetben valódi hatalmat is társítva hozzánk. De az biztos, hogy számukra mi egyfajta erkölcsi nívó vagyunk, valami ősi és humanista tudás tudói és követői (és amikor ideérnek némelyikük csalódhat bennünk – mert mi is néha esendő emberek vagyunk, problémákkal és hibákkal). De a már évtizedes múlttal rendelkezők is néha csodálkozva tekintenek vissza a múltba élő elődeinkre, vagy a gazdagabb országokban élő testvéreinkre. És testvérek, néha megtörténik a csoda: az adott pillanatban és az adott helyen mi is átélhetjük ezt, méghozzá önmagunk között. Átélhetjük, hogy valami mélyen emberi és nemes az, ami itt zajlik.
Tehát jobb emberekké szeretnénk válni? Vagy jobb szabadkőművesekké szeretnénk válni?
Lehet-e ezt a kettőt különválasztani? Vagy érdemes-e különválasztani?
Melyik nagyobb dolog „abszolút” értelemben? Amíg nem voltunk kőművesek, addig csak emberek voltunk, mikor azzá váltunk… Semmi se változott, ugyanolyan emberek maradtunk – csak megjelent egy új dimenzió az életünkben. Egy dimenzió, amely fontossá válhat, egy jelző amely egy életen át kísérhet, és nem csak az eltávozásom pillanatáig, hanem azután is az enyém maradhat: szabadkőműves voltam.
Hogy melyik „nagyobb” tett? Jobb emberré vagy jobb kőművessé válni? Ez a kettő annyira összetartozik számunkra, hogy ezen olyan nagyon nem is szoktunk tanakodni – de nem így van ezzel egy kívülálló. Ők ugyanis csak az embert látják, és az életünk profán minőségeiben, dimenzióiban is helyt kell állnunk. Adja magát a válasz: a kőműves lét csak egyetlen vonatkozása az emberi lényünknek. Az életben egyszerre vagyunk kőművesek és nem kőművesek: családapák, férjek, szeretők, munkavállalók és munkaadók, tanárok és diákok, alkotók és szemlélődők.
Mi a mi munkánk célja? – teszem fel újra a kérdést. Adja magát a válasz, hogy jobb emberré válni. Amiben benne van a „jobb kőműves” dimenziója is. Mégis én továbbgondolnám ezt a kérdést. Mert nekünk ezen a spirituális helyen dolgunk van. Mi itt jobb kőművesekké kell hogy váljunk, és az életünk más vonatkozásaiban fókuszálhatunk arra, hogy jobb családapák, férjek, szeretők, munkavállalók és munkaadók, tanárok és diákok, alkotók és szemlélődők legyünk.
Nincs értelme az elérendő célokat összevetni, rangsorokat és relációkat alkotni. Mindegyik dimenzió elkülönül és összecseng valamelyest. Nem biztos hogy jobb apa leszek, mert jobb szabadkőműves lettem, de ez az összefüggés akár meg is valósulhat. A szabadkőművesség egy eszköz, és egy eszközt lehet így is és úgy is használni. Viszont az eszközt meg kell tanulni jól használni – és ez mindenfajta eszközre igaz.
A mi kőművességünknek az kell hogy a célja legyen, hogy jobb kőművesek legyünk. Felkészíteni elménket az új ismeretek és tudás elsajátítására és lehetővé tenni a szívnek a szép, az igaz és a jó fogadását. Ezáltal fejlődünk, ezáltal válhatunk jobbá. Ezt jelenti a saját kövünk csiszolása, ami pedig kimondott kötelességünk. Ezáltal valósulhat majd meg egyszer a „humanizmus templomának” felépítése is. Az egyén célja csak annyi lehet, amelyre közvetlen befolyása van, míg a közösségének kell gondoskodnia azokról a nagyobb tettekről, amelyeket csak közösen, akár generációkon át tartó összefogással lehet el vagy bevégezni.
Én tehát hajlok arra, hogy itt, a páholyon belül az a célunk, hogy jobb kőművesekké kell válnunk. Nem is olyan rég egy fiatal inassal beszélgetve azt mondtam, most, hogy már lát bennünket belülről is, most, hogy már ő is kőműves, már azon kell munkálkodnia, hogy méltó legyen ő is erre a névre, ahogy tették azt oly sokan előttünk is. Váljon belőle is olyan kőműves, akire majd büszkén tekinthet vissza az utókor ifjúsága.
Mindehhez a magasztos célokhoz van néhány eszközünk is, amelyek közül talán a legfontosabb eszköz a kalapács. Kalapács van a főmester kezében, de kalapács van minden más tv.: kezében is. Ki itt, ki ott, de vezetője egy-egy építkezésnek. Családban, egy közösségben, az irodában vagy az izzó vas megmunkálása során, de kalapácsot tartunk a kezünkben átvitten és néha fizikai értelemben is. Ha más nem, önmagunk kövének csiszolásakor is kalapáccsal tesszük meg a szükséges szimbolikus ütéseket a durva kövön. Vannak olyan páholytisztségek, ahol a kalapács szimbóluma testet is öltött. Ők azok a tisztviselők, akiknek kalapácsot adott a páholy a kezükbe, csak hogy vezessenek egy építkezést. A páholy belső építkezését.
Én, aki két évig fogtam ezt a kalapácsot, a mai nap után szimbolikusan átadom ezt az eszközt az új főmesternek, kinek személyében tudom, hogy olyan vezetőt fogunk kapni, akinek a kezében kövünk szabadkőműves módon fog csiszolódni.
De ezt a kalapácsot meg is fogom tartani, mert önmagam kövét csakis önmagam tudja igazán csiszolni, valamint szeretnék még páholyunk kövére a továbbiakban is csiszoló ütéseket mérni.
A későbbiekben mi lesz ez a kalapács a kezemben? Az, ami mindenkinek a keze közé kerülhet. A javító szándék vagy profánabbul a célok, amik nélkül nincsenek irányok. A tettek, amik nélkül nincs megvalósulás. Valamint az aktív tanulás, ami nélkül nincs fejlődés.
Testvérek ezeket a kalapácsokat kívánom mindenkinek a kezébe! Legyetek a tudatában annak, hogy miért vagytok itt közöttünk! Legyetek a tudatában annak, hogy kell használni ezt a mérhetetlen tudást és ezt a kincsesbányáját az önfejlesztésnek, amit a szövetségünk kínál! És legyetek a tudatában annak is, hogy az ütéseket hogyan kell megtenni követeken! Ne habozzatok megtenni azokat! A kalapács arra való, hogy használjuk is azt!
B.P.:
