Alázat! Erény, amely képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen. Önismeretből fakad, amely megóvhat az elbizakodottságtól, valamint mértéktartás is egyben.
Alázat
Sok jelentése lehet ennek a szónak, de én szándékosan erényként szeretném bemutatni, és pedig azért, mert így rájöhetünk arra, hogy mennyire építhet minket.
Számtalan célunk egyike, hogy erősek legyünk, viszont megítélésem szerint ezt sokan félreértelmezik, mégpedig a folyamatot. Sokan úgy gondolják, hogy akkor lesznek erősek, ha felvértezik magukat, felkészülnek a negatív energiákra, amik majd el fogják őket érni, megacélozzák a lelküket és fokozott feszültségben élnek. Ezek az emberek egy idő után nem fogják tisztelni mások véleményét, mivel csak a saját igazuk fog számítani, nem fognak alázattal lenni a mikro közösségük iránt, amiben élnek.
Márai Sándor szerint, amennyiben erős szeretnél lenni, maradj nyugodt, figyelmes és alázatos. És amennyiben Márai Testvér szavait megfogadom, akkor az alázatra csak erényként tudok gondolni, mint egy építő jellegű energiaáramlatra.
Vannak olyanok, akik szerint az alázattal bíró emberek gyenge jellemet takarnak. Részben talán igazuk is lehet, egyetlen apró eltérés mutatkozik meg és ez pedig a tudatosság. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy milyen érdekes, hogy a tudatosság mindig felüti a fejét, hogy ne menjek messzire a szeretetnél, a félelemnél, a csalódásnál, valahol megoldás, valahol kiváltó ok). Amennyiben nem vagy tudatában annak, hogy az alázattal milyen fejlődésen mehetünk keresztül, úgy valóban gyengévé és sebezhetővé válhatunk. Könnyen válhatunk megalázkodóvá és engedelmessé. Pedig az egyik legfontosabb önismereti leckénk ez. Felismerni azt, hogy az alázat nem másoknak való behódolást jelent, mind magánéletben, mind a munkában, hanem egy állomást a saját magad megismerésének hosszú útján. Felismerni azt, hogy bárkitől tudsz tanulni, hiszen nem tudunk semmit sem és senki sem tudhat mindent, ezért fontos, hogy alázatosak maradjunk és tudjunk egész életünkben tanulni.
A MI köreinkben nem számít, hogy milyen vallású vagy, hiszen mind egyek vagyunk, hihetünk Istenben, több Istenben, valami nagy mozgató erőben, a V.E.N.É.M-ben. A lényeg ugyanaz marad, és épp ezért idéznék a Bibliából, Példabeszédek 15:33
,Az Istenfélelem (az Istenben való hit és az iránta való tisztelet és engedelmesség) által tanulhatjuk meg, hogyan tudjuk az életünket jól élni; először tanuld meg az alázatot, majd megtapasztalod a dicsőséget.”
Én úgy vélem, hogy Isten bennünk van, de ne higgyük azt, hogy mi vagyunk Isten. Amennyiben úgy hisszük, akkor az alázatot nem ismerjük.
Isten bennünk van, hiszen, mit mondunk, hogy Isten teremtett minket, vagy valami más hatalom az Univerzumban, nevezhetjük bárhogy, nem fontos. Viszont mit is teremtett? Minket, embereket, élőlényeket? Igen, de ami ennél is fontosabb, hogy ÉLETET! És világunkban kik azok, akik életet képesek létrehozni? Nők és férfiak, nőstények és hímek, kétnemű élőlények. Mind életet tud adni, mert Isten bennük is létezik, de ettől még egyikünk sem válik Istenné, mert ezt a tudást, vagy képességet mi kaptuk, nem mi hoztuk létre. Nem szabad azt elfelejtenünk, hogy mi sem lennénk itt, ha nem hozott volna létre minket valaki a fizikai síkon, és ezért köszönettel tartozunk, hogy megadatott az, hogy élhessünk.
Egész életünkben ezt keressük, ennek a tudásnak a forrását és nem tudom megmondani, hány életet kellene leélni ahhoz, hogy meg is találjuk, de alázat nélkül nem fogunk tudni tanulni, nem fogunk tudni előrébb jutni.
Kár keresni az okokat is, kár azon gondolkodnunk, hogy miért élünk, mi a szerepünk, miért vagyunk itt. El kell fogadnunk, hogy a dolgok maguktól történnek, aminek be kell következnie az be is fog. Hiába kapod el a csészét, amikor véletlenül lelököd az asztalról, mosogatás közben úgy is eltöröd. Aminek meg kell történnie az meg fog történni.
Halkan megjegyzem, hogy hiába mondom ezt, sokszor elgondolkodok azon, hogy mi a szerepem a világban és általában mindig ugyanaz a vége a gondolatmenetnek. Azaz, teljesen mindegy, csak éljem az életem megfelelően. Kérdezhetnénk, hogy mit jelent az, hogy megfelelően? Kinek kellene megfelelni, vagy kinek az elvárásai szerint kellene élnünk? Úgy gondolom, hogy akkor éljük az életünket megfelelően, ha szeretet van benne. Szeretnünk kell azt, ami körbevesz minket, legyünk hálásak, mert részei vagyunk valaminek és mutassunk alázatot, nem kifejezetten csak az embertársaink iránt, hanem maga az ÉLET iránt!
Az Élet körbevesz minket, mindenhol és mindenben jelen van. Bármerre nézünk is, mindig látjuk. Amikor kioltasz egy életet, akkor saját magadat is pusztítod, mert az az Élet is Te vagy, hiszen ugyanaz az energia vesz Téged is körül, mint azt a növényt, vagy állatot. És az igazi alázat az, amikor az Élet energiáját hagyod áramolni, mert Te ezt nem uralod, csak hagyod, hogy átjárjon és megköszönöd, hogy Téged is táplál. Nem szabsz gátat az áramlásnak a negatív gondolataiddal, vagy szándékaiddal és közben megteremted magadnak azt, amit valójában szeretnél.
Az alázat is egy energiafolyam. Amennyiben alázattal vagyok mások iránt, úgy megértőbb leszek, elfogadóbb, ez által nyitottabb és boldogabb. És ha boldog vagyok, akkor szeretek és ezt mások megérzik, tehát olyan energiákat szabadítok fel, amivel meg tudom változtatni más ember rezgését, vagy éppen eggyé tudok vele olvadni. Mi ez, ha nem annak a jele, hogy egy kis, apró szemek vagyunk ebben a hatalmas világban és minden, amit mi nagy dolgoknak hiszünk, az valójában nem számít? Hiszen a boldogságnak nem az az útja, hogy más fölé kerekedj, hanem hogy eggyé válj vele, mert az Univerzum egy nagy egész és mi azért tanulunk, hogy beleolvadjunk. Hogy visszatérjünk majd oda, ahonnan valójából jöttünk, amit jelen elménkkel fel sem tudunk fogni.
Gyerekkoromban sokszor feltettem magamnak egy kérdést. Miért vagyok itt? Ebből jött sok más kérdés. Ki vagyok, mit miért csinálok, a létezésünknek mi értelme van. Mi van a felhőkön túl, mi van a csillagokon túl, és a galaxis fölött, vagy afölött??? Fogalmam sincs, akkor se, most se. De kérdem én! Számít? Amikor kell úgy is meg fogom tudni, kár ezen gondolkodni, teljesen mindegy, hogy mi miért van. Az a legfontosabb, hogy az életet úgy éljük, ahogyan azt kell, itt a jelenben, nem számít a múlt vagy a jövő, csak a most. A jövőt a jelenben alakítom a múlt tapasztalataiból.
De vajon, hogy kell? Ez elő van írva? Más mondja meg hogyan éljek? De akkor az Ő szerinte helyes és az nem én vagyok, most akkor miért KELL bármit is….
Valójában ez is egyszerű. Úgy kell élni helyesen az életet, ahogyan Te érzed belülről, ahogyan őszintén érzed. Nem számít mit mondanak mások, úgy is az számít, ami belülről jön Neked. Én azt érzem, hogy az életemet szeretettel, türelemmel és alázattal éljem. Hogy miért pont így, nem tudom, nem is számít, de ezt érzem. A körülöttem lévő energiát nem azzal táplálom, hogy felülkerekedek másokon, vagy jobb, bölcsebb, elismertebb, népszerűbb akarok lenni másoknál, hanem úgy, hogy mellette állok, támogatom, annyira vagyok jó, bölcs, elismert, népszerű, mint Ő. Hiszen mind egyformák vagyunk, nincs jó, vagy rossz ember, csak ember van.
Azt tanultam, hogy én nem az vagyok, akit mások látnak bennem, hanem én Én vagyok. Nem más határoz meg engem. Éppen ezért nem kell megfelelnem másnak csak saját magamnak.
Körülöttem a világ olyan, mint amilyen én vagyok, olyannak látom az embereket, amilyen én belül vagyok.
Amennyiben csak a harc és viaskodás határoz meg engem, úgy a környezetem is viaskodni fog egymással és ezáltal én nem fogom jól érezni magam. De, ha kiegyensúlyozott vagyok és nem figyelek másra, csak magamra, mélyen magamba szállok és a csendre figyelek, és elengedem a jelen félelmeit, akkor egyensúlyba tudok kerülni magammal, ami által boldogabbá válhatok és így a környezetemet is meg tudom változtatni.
Az alázat segít abban, hogy önmagamat elfogadjam és hogy megértsem azt, hogy saját magamon csak odafigyeléssel és tudatossággal tudok dolgozni.
Az alázat ellentétje a gőg. Ez a viselkedés mód mások lenézésében, megvetésében nyilvánul meg, ami párosul önhittséggel és önteltséggel. A gőgös ember csak magával foglalkozik, önmagával van elfoglalva, amire még büszke is, és nincs másra tekintettel.
Testvérek, általában mások gondolatait, hosszasan beszélve róla, nem szoktam megosztani a rajzolataimban, mert törekszek arra, hogy saját gondolataimat vessem papírra és igyekezzek magamból minél többet megmutatni Nektek. Most ettől el szeretnék térni, mert ebben a témában egy nagyon jó írást találtam, ami gyakorlatilag mindent összefoglal az alázatról. Úgy tudjuk megismerni az alázatot, ha felfedezzük magunkon a tökéletes ellentétének a jeleit és ez által tudatosan tudunk dolgozni azon, ami a kőművesség legfőbb tanításának kell lennie! Kérlek, hallgassátok végig.
„AZ ARSI SZENT PLÉBÁNOS, VIANNEY SZENT JÁNOS (1786-1859)
KATEKÉZISE
A gőg az az undorító bűn, ami az angyalokat a mennyországból kiűzte és a pokolba taszította. Ez a bűn a világ kezdete óta létezik. Figyeljétek meg gyermekeim, hogy a gőg által többféleképpen vétkezünk. Lehet valaki például dölyfös az öltözködésében, a beszédjében, az ülésében, magában abban is, ahogyan jár. Akadnak emberek, akik az utcán páva módjára lépdelnek, szinte felszólítva a körülöttük levő világot: „Nézzétek, milyen nagy vagyok, milyen peckesen, szépen tudok masírozni.” Megint mások szünet nélkül ismétlik, ha valami jótettet hajtottak végre, ha azonban valami hibát követnek el, kétségbeesnek arra a gondolatra, milyen rossz véleménnyel lehetnek róluk most az emberek. Más emberek bosszankodnak azon, ha ismerőseik közül valaki szegényes társaságban pillantja meg őket: ezek az emberek mindig a gazdagok társaságát keresik. Ha egyszer e világ nagyjai közül valaki fogadja őket, nem szűnnek meg dicsekedni ezzel, és felfuvalkodottá válnak. Megint mások a beszédükben dölyfösek. Mindig alaposan megfontolják, hogy mit akarnak mondani. Gondosan keresik a szép szavakat, és ha valamit mégis rosszul fejeznek ki, mérgesek lesznek, mert attól félnek, hogy kinevetik őket. Oh, gyermekeim, az alázatos lélek nem ilyen. Egy alázatos léleknek nem számít, hogy kinevetik vagy nagyra becsülik, dicsérik vagy korholják, figyelnek rá vagy nem törődnek vele, mert mindez hidegen hagyja öt.
Gyermekeim, ha tudni akarjátok, hogy valaki gőgös-e vagy sem, figyeljetek a beszédére. A gőgös ember mindig magához ragadja a szót. Folyton csak magáról akar beszélni, mindig mindent jobban tud, mint mások. Mindig ő az egyetlen, aki helyesen cselekszik. Egyfolytában kritizálja mások tetteit, miközben azt reméli, hogy a sajátjait agyon dicsérheti. Gyermekeim, olyan emberek is akadnak, akik azért adnak sok alamizsnát, hogy a figyelmet felhívják magukra. Ez nem jó! Ezek az emberek nem fognak jutalmat kapni jótetteikért. Ellenkezőleg, alamizsnájuk bűnükké válik.
Az ember minden tettét gőggel, mintha az csak só lenne, fűszerezi meg. Szeretjük, ha jó tetteinket ismertté tehetjük. Boldoggá tesz bennünket, ha mások felfigyelnek erényeinkre. És szomorúak leszünk, ha észreveszik hibáinkat. Sokaknál megfigyeltem ezt. Ha ezekre az emberekre valaki valamilyen megjegyzést tesz, ez az észrevétel kínozza és elégedetlenné teszi őket. A szentek nem voltak ilyenek. Nekik az fájt, ha valaki észrevette erényeiket, és akkor voltak elégedettek, ha az emberek a tökéletlenségüket látták.
A dölyfös ember azt gondolja, hogy minden, amit tesz, tökéletes. Mindenki fölött, kivel dolga akad, uralkodni akar. Azt akarja, hogy mindig neki legyen igaza. Úgy gondolja, hogy mindent jobban megért, mint a többiek. Ilyennek nem szabad lenni. Az alázatos és jól értesült ember megmondja a véleményét, ha azt megkérdezik tőle, egészen egyszerűen, és csak azután, hogy másokat szóhoz hagyott jutni. Akár igaza van, akár nem, nem beszél többet.
Gonzaga Szent Alajos például, még, amikor iskolába járt sem próbálta kimenteni magát, ha szemrehányást tettek neki. Megmondta a véleményét, de nem törődött azzal, mit gondolnak mások. Beismerte, ha tévedett, de ha mégis neki volt igaza, csak ennyit mondott: „Különben gyakran nincsen igazam.”
Gyermekeim, a szentek annyira meghaltak a maguk és a világ számára, hogy nagyon keveset törődtek azzal, mások mit tartanak véleményükről. A világban azt tartják a szentekről: „Ó, a szentek mind együgyű, jámbor emberek voltak!” Igen, a szentek valóban sokszor együgyűek voltak az evilági dolgokban, de a természetfeletti dolgokat tökéletesen megértették. Érzéketlenek voltak a világ dolgai iránt, ez természetes: hiszen annyira lényegtelennek tartották őket, hogy semmilyen figyelmet nem szenteltek nekik.”
Szerző: Anpu
