A SZABADKŐMŰVESSÉG

Érdekes könyv jelent meg néhány éve orosz nyelven (*) Szentpéterváron az EURASIA könyvkiadónál. A könyv címe: SZABADKŐMŰVESSÉG (történelem, szimbólumok, kérdések), szerzője Luis Miguel Martinez Otero. Az alábbi tanulmány az említett könyv részletei alapján készült, a könnyebb érthetőség kedvéért a magyar olvasó számára kissé átdolgozva a szöveg szószerinti fordítását, de az eredeti tartalmat mindvégig tiszteletben tartva.

/Első rész/

Szabadkőműves mozaik – A SZABADKŐMŰVESSÉG TÖRTÉNETÉRŐL

A szabadkőművesség hagyományai valódi tiszteletet és csodálatot váltanak ki. Ez a tanulmány számos kérdést érint, amely ezekhez kapcsolódik. Mindenekelőtt érdemes megvizsgálni a szabadkőművesség eredetével kapcsolatos mítoszokat. Ezek a mítoszok az ősi civilizációkból származnak, azonban a szabadkőművesek semmiképpen nem tekinthetők ezen mitikus hagyományok folytatóinak, noha sokféle szállal kötődnek az ősi tartalmakhoz.

Wilmshurst így mondja:

„most csak azt akarom kihangsúlyozni, hogy a mai rendszer – a kortárs szabadkőművesség – gyökerei nem vesznek a réges-régi múltba. Nincs közvetlen folytonosság köztünk és az egyiptomiak, vagy az ősi zsidók között, akik Salamon uralkodása idején felépítették a Jeruzsálemi templomot. Valójában a szabadkőműves hagyomány ősi része csak egy szellemi elmélet, amely az építési terminológiából nőtt ki…”

A „szabadkőművesség” (masonic) szó egyrészt egy gyakorlati munkát végző munkaközösséget jelöl, amelynek tagjai az építőművészet területén működnek, építési terv, szögmérő és körző, véső és kalapács birtokában, másrészt ez a szó a szimbólumokra és rítusokra épülő gyakorlatot is jelenti, amely megőrzi a cselekvő (operatív) jelleget is.

Bennünket többek közt az a kérdés érdekel, hogy a szabadkőművességnek mennyire van tikos társaság jellege. Mit kell ez alatt érteni, miből ered ezen állítás valósága, hogyan lehet megközelíteni ezt a témát? A kérdés a céhes beavatási szertartásokhoz vezet vissza, amelyek a kézműves hivatás és a teremtés értelme (ontológia) közötti kapcsolatra utalhattak.

A szabadkőművességi beavatás több szinten is megszólítja az abban részesülő személyt: a szellemét, képzeletét, érzelmeit, érzékeit… a jelenségvilág szintjén éppúgy, mint a létezés mélyebb (ontológiai) szintjén. Milyen csoda is lenne, ha ennek eredményeként megvalósulna a személyiség teljes átalakulása, és az illető valóban egy más emberként születhetne meg.

A szabadkőművesség Nyugaton született, és kezdetében számos, alapjait megrengető szakadást és válságot győzött le, ami arra késztethet minket, hogy gyökereit ne csak az ókori mítoszokban, hanem a kereszténységben is felismerjük. A keresztény egyház eredeti testvérisége három beavatási szertartást tartalmazott, ezek a hit-tanulóvá (kathekumenné) fogadás, a keresztségi beavatás és az eucharisztia szentségében való részesülés. A bérmálás szentsége a korai időkben nem vált szét a keresztségtől, a keleti egyházakban még ma is összekapcsolódik. Később a nyugati kereszténységben a keresztség és bérmálás (konfirmáció) szétvált egymástól. Egy másik megközelítés szerint az Inassá avatás bizonyos értelemben analóggá válik a kereszteléssel (újjászületés), a Legénnyé avatás – a konfirmációval (bérmálás), és a Kőműves Mesterré avatás – az eucharisztia közösségébe fogadással. (Ezek persze csak gondolati analógiák, amelyek a szabadkőművességben semmiképpen nem kapcsolódnak össze a keresztény szentségek hit-tartalmaival!)

A szabadkőművesség történelmileg a középkori kereszténység talaján kibontakozó szabad társulások (céh) örököse. A céh Inasokból, Legényekből és Mesterekből állt. Az egyik lépcsőfokról a következőre bizonyos idő elteltével lehetett átlépni (kb. 5 év), és ez idő alatt az Inas a testvériségéhez és mesteréhez volt kötve. Meg kellett felelnie a fizikai és szellemi erő követelményeinek, mivel a tanulása az emberi létezés mind anyagi, mind tudati síkjaira emelte. A szabadkőművesek köreiben már akkor jelen volt a végső cél ideája – felépíteni a belső templomot. A második szinten a Legény tovább teljesítette kötelezettségeit a Mester árnyékában, akivel akkor már összemérhette ügyességét és elméleti tudását. Nagy projektekben, ami alatt különböző helyekről származó különféle csoportok és páholyok közötti versenyeket kell érteni, ő néha helyettesítette a Mesterét. Ezekből a helyzetekből eredeztetnek bizonyos egyezményes jeleket és jelszavakat, mintha a munkát két egymás számára ismeretlen Mester vezette volna.

A Mester – a hierarchia legmagasabb szintje – mindenekelőtt ismerte a geometriát, tökéletesen tudott bánni a szögmérővel és körzővel, jól ismerte a kör, a négyzet, a háromszög és az aritmetika törvényeit stb. Ismerte a szimbólumok jelentését, és felkészült az új inasok nevelésére.

A XVIII. századtól kezdődően minden szabadkőműves szertartás Angliából érkezik. Ők már rég megszokták, hogy úgy cselekedjenek, mintha a Kontinenst messze maguk mögött hagyták volna (the Continent is a long way off). Már régen nem tekintettek a La Manche felé. És ez helyes döntésnek bizonyult.

Semmi kétség nem fér két állításhoz:

1. az első, hogy a Kontinens nincs tudatában a gazdag céhes múltjának, valamint nem sejti, hogy létezik valahol egy titkos beavatási szertartás, amely változatlan maradt;
2. a második: Angliában a rend tovább él. Anglia egyesíti a kőművesek örökségét és szellemiségét a saját ősi tapasztalataival, szokásaival és kötelezettségekkel (old charges), elfogadja a megkérdőjelezhetetlen mérföldköveket (landmarks), például az istenhitet, és ezek a szabadkőművességben a mai mapig fennmaradtak. Éppen a XVIII. századi Anglia idézi vissza az elfeledett örökségét, és mint saját hagyományainak egyikét eleveníti fel azt, megalkotja a chartákat és alapszabályokat, majd exportálja mindezeket a szigethatárokon kívülre.

Abban az időben új templomokat már alig építenek, számos megkezdett építkezés a XV. század óta befejezetlenül maradt. A régi céhekhez kötődő kőművesek már nem egyedüliek a kőfaragás és épülettervezés terén. A fennmaradás ösztöne arra késztette a páholyokat, hogy más szakmát művelő embereket is befogadjanak, akik már nem voltak az ősi kőművesség tudorai. Az Aberdeeni páholyban 1670-ben csak tíz valóban kőművesmester volt; négyen nemesek, hárman lovagok, nyolcan ügyvédek, és huszonnégyen kereskedők voltak.

A tényleges építő tevékenységet folytató (operatív) kőművesség szimbólumai átörökítési folyamatának tanulmányozása azt bizonyítja, hogy az eredeti, kézműves jellegű páholyok már a legkorábbi időkben is alkalmaztak „spekulatív” elemeket működésük kiemelkedő eseményei során: így az új jelölteknek a rendbe történő felvételekor, vagy azok előléptetésekor.

A szabadkőművesség az EMBER szimbóluma kíván lenni. Amennyire bonyolult létező az ember, annyira bonyolult maga a szabadkőművesség is. A beavatási fokokat röviden jellemezve azt mondhatnánk, hogy az Inas maga a természetes ember – a megműveletlen kő. Ahhoz, hogy valaki a következő szintre lépjen, megmunkáláson kell átesnie: a Legény – egy tudatos ember, azaz egy már megmunkált kő (kocka). Amennyiben elméje megnyílik a magasztosabb felé, akkor léphet a Mester szintjére. A Mester – a szellem embere, aki a kockát a piramissal koronázza meg. A Mester a bölcsek köve és az ikozaéder (húsz szabályos háromszög által határolt mértani test) felé halad. Az ő útja folyamatos, és soha nem ér véget.

/Második rész/

SZABADKŐMŰVES SZIMBÓLUMOK

A beavatási szertartás az, ami a szabadkőművesség legfőbb jellemzője. A beavatás fogalmát gyakorta és tévedésből összetévesztik az „egyéni, szellemi jellegű megtapasztalással”, ami titkos (kőműves titok) és nem kommunikálható. Annak, aki a beavatást kéri, szükséges, hogy legyen valamiféle affinitása a szimbólum titkos értelmének befogadására. Azt állítják, hogy a szertartás „képes olyan impulzust közvetíteni a jelölt számára, amely segítséget nyújt számára a fejlődés és tökéletesedés útján. Ezen „impulzus” lényege a verbalitást megelőzi, és/vagy meghaladja, ezért szavakban nem kifejezhető.

John Deim de Vildier a szimbólum alatt munkaszerszámot ért. Azt mondja, hogy nem létezik szabadkőművesség szertartások nélkül és szertartások – szimbólumok nélkül. Ez igaz. Arra is emlékeztet, hogy a szimbólum mindig kevesebb annál, mint amit szimbolizál, ami szintén igaz. Tehát, az az állítása, hogy a szimbólum mindössze egy munkaeszköz, a szabadkőművesség tekintetében teljesen korrektnek fogadható el.

Ha ehhez tartjuk magunkat, logikusnak tűnik, hogy az így értelmezett szimbólum, passzív eszközzé válhat annak kezében, aki azt önző érdekei szerint használja. De ennek az ellenkezője is igaz: a szimbólum, mint az isteni szó ereje, aktív annak az embernek a vonatkozásában, aki nyitott és alázatos a szimbólummal történő együttműködése során. A szimbólumok tehát olyan szerszámok, amelyeket nem is annyira használunk, hanem amelyekkel együttműködünk.

AZ UTAZÁS

A vándorlások – a megpróbáltatásokat jelképezik, amelyeken át kell esnie minden jelöltnek, bármelyik szabadkőműves rendfokozatba lép. Mint minden szimbolikus valóságban, az utazás a középpont felé irányul, az igazság felé, a halhatatlanság felé.

AZ ALKOTÁS SZIMBÓLUMAI

A Biblia, a vonalzó és a körző, a szintmérő, a szögmérő, és a függőón segítenek követnünk a helyes utat; arányosítani és rendezni cselekvéseinket úgy, hogy azok sohasem legyenek ellentétesek sem a VENÉM törvényével, sem az emberszeretettel testvéreink és önmagunk iránt. Ezen túl, a szerszámok szólnak helyzetünk egyszerűségéről.

KALAPÁCS ÉS VÉSŐ

A kalapács és a véső a kőműves szerszámai, aki ezek segítségével és a két keze munkájával dolgozza meg a kőnek mind hat oldalát. Ellenőrzött, ritmikus és megszakított erő alkalmazásával a kőműves rákényszeríti saját akaratát az anyagra.

Az Inas, megdolgozva szerszámaival a követ, ütésről ütésre önmagát csiszolja. A fő szerepe itt a kőnek, a vésőnek, a kalapácsnak (pöröly), valamint a művész kezének van.

A régi képeken a kőművest a jobb kezében a körzővel, bal kezében a tervvel ábrázolják, a lábánál pedig láthatók a kő és a szerszámok. A szerszámok alá vannak rendelve a tervnek, a terv pedig a körzőnek. A körző a geometriának van alárendelve, és ezt – a „G” betűre merőlegesen elhelyezve – tartja a kezében a Világegyetem Teremtője. Az alkotás során együttműködnek a kéz, a körző, a terv, a pöröly, a véső és a kő. A kő a végén áll, és ebben van annak előnye: a kő ellensége a tovaszálló időnek.

VAKOLÓKANÁL

A kőműves kis lapátkája (spanyolul trulla, franciául truelle), azaz a vakolókanál segítségével felhordják a falra a maltert, amely összeköti az épület különféle részeit. A szerepe azonos a csigolyák közötti porckorongéval. Az ember a porckorongnak köszönheti a hajlékonyságát, a nyakától a talpáig. Ez a munka tökéletességét jelképezi. Amikor a falra felhordják a habarcsot vagy a maltert, eltűnnek a kövek közötti illesztések nyomai, és láthatatlanná válnak a határok. Szembetűnő a vakolókanál és a testvéri szeretet közötti szimbolikus kapcsolat, amely arra hivatott, hogy egybekösse a szabadkőműveseket. A középkorban néha a Teremtőt is kezében a vakolókanállal ábrázolták.

A vakolókanál a tolerancia, a jóindulat és elnézés szimbóluma, a szabadkőművesnek ezt tanúsítani kell testvérei irányában. Átadni a vakolókanalat valami vagy valaki fölött azt jelenti, hogy megbocsátjuk a sértést, hibát, stb.

VONALZÓ

Az Inas vonalzója – sima, és csak egyenes vonalak megrajzolására alkalmas, a Legényé viszont 24 rovátkával van ellátva, ezért 24-colos vonalzónak nevezik. Amíg az első a vonalak meghúzását, a második a mérést szolgálja. Ezzel a tulajdonsággal csak az ilyen vonalzó bír, és ez a méret tökéletességének jelképe. Ezt a jobb-, az aktív vállon viselik. Ez a munkás által, az egész nap folyamán tanúsított egyenességének és becsületességének a szimbóluma (a 24 osztás).

/Harmadik rész/

SZÖGMÉRŐ ÉS KÖRZŐ

A művész szándékát követve a körző irányítja a tervet, amelyet majd a szögmérő fog megvalósítani. Ezért a szögmérő jelentős mértékben magába foglalja a munka (vagy a terv) szellemét, amely során alakul a kő formája, és végezetül a közönség bíráló szeme elé kerül.

A Főmester a páholyban a mértékadó méltóság, saját páholyában neki kell becsületből példát mutatni a többi munkásnak. A nyakában függő ékszerként a szögmérőt viseli, azaz egy valódi kincset, amely a méltóságát megilleti. Oldalai nem egyelőek, püthagoraszi három a négyhez viszonyban vannak. A szögmérő jelképezi a Főmester feladatát, hogy meghatározza a Rend szabályait.

A körző egyike a Szabadkőművesség „Nagy Világosságainak”, egyben ez a „Kozmokrátor” szerszáma, aki annak segítségével Bölcsességgel rajzolja meg a térben az ég, a föld és az élet körperemét, amely Salamon példabeszédében is megjelenik: „Amikor készítette az eget, ott voltam. Amikor megrajzolta a körvonalat a feneketlen mélység arculatán”.

Dante a Paradicsom 12. Énekében (40-42. rész) az Istenről, a Nagy Építésztől beszél, aki „megrajzolta / a Világ kerületét, ahol a dolgok rejtett / és nyilvánvaló rendjét meghatározta”. Más fordításokban ez így hangzik: „az, aki körzőjével megrajzolta a világ határait, és felosztott minden láthatót és láthatatlant”.

A szabadkőműves mindig a föld és az ég között, a szögmérő és a körző között van. És ahogyan az ég a földnél feljebb van, úgy a körző is leggyakrabban a szögmérőnél magasabban van. És közöttük van az ember, a lángoló ötágú csillag; éppen ezt a helyet foglalja el a szabadkőműves – a Kicsi és Nagy világosságok között.

FÜGGŐÓN ÉS VÍZSZINTMÉRŐ

A függőón és a szintmérő az első és második felügyelő szimbólumai. Ez a két mérő-eszköz lehetővé teszi azt, hogy ellenőrizzük, mennyiben felel meg a megvalósulás a tervben megrajzoltaknak. Megadják a függőleges és vízszintes irányt, a cselekvést és tétlenséget.

Bouchet utalásainak köszönhetően világosnak tűnik, hogy a szintező szimbolizálja az emberek közötti egyenlőséget, a függőón az egyenességet és az elme bátorságát, amit semmi nem képes megtörni. Tehát, az első az egyenlőség jelképe, a második pedig a tudás és érdemek szerinti megkülönböztetésé.

A KŐ

A kő – az építmény molekulája. Ősi formájában jelenik meg. Ez egy alaktalan kő, amelyet az inasok csiszolnak. Ez egy műveletlen ember. A megmunkált kő pedig olyan, mint az úton levő ember, akit ellátták szükséges intelmekkel.

Viszont – Jules Bouchet szavaival élve, és ezzel tökéletesen egyeznek a korábbi megfigyeléseink – „az ősi kő jelképezi a szabadságot, amelyet az újonnan beavatott inas megszerez”. Ez azért történik, mert a beavatott ismét visszakapja az ősi kő állapotát. Mint egy szűz kő a kőműves számára, azonosképpen az inas, a beavatás erényességében, nyitva áll saját potenciálja számára.

/Negyedik rész/

A SZABADKŐMŰVES TEMPLOM

TÁJOLÁS

A Kelet – a FIAT LUX („Legyen Világosság!”) színtere. A Templomban, Salamon király katedráját elfoglalva, a Keleten ül a Főmester, aki a templom legfontosabb részén lévén, már a jelenlétével is meghatározza a „legmagasabb helyet”. Azon az emelvényen van, amelyre három lépcsőn felemelkedik.

Az emelvénytől derékszögben haladnak kétfelé az oszlopok, amelyeket a testvérek alkotnak: az Inasok bal, és a Legények jobb oldalon vannak. Őket egymástól a földön levő sakktábla-mintázat választja el. A gyűlésen (munkán) általában a caput, azaz a Páholy feje, a Kelet, a Főmester felé fordulnak. A fény Kelet felől jön, és ezért abba az irányban kell fordulniuk a testvéreknek, azaz a metafizikai fény felé. Mindnyájan beavatottak, de a cél elérése során ugyanaz a fény másféleképpen éri őket, személyes szintjük függvényében. Ebben is jelen van a szabadkőműves titok. Kelet felé vetni a tekintetet – annyit jelent, hogy elhagyjuk a sötétséget és megkezdjük a beavatási vándorlást.

SAKKTÁBLA BURKOLAT

A padló mozaikburkolata be van illesztve egy olyan téglalapba, amely ideális arányokkal rendelkezik. A mozaikpadlót részben takarhatja a „páholy tápisza” (szimbolikus szőnyege), amelyen kötelezően jelen vannak különféle, ugyanakkor meghatározott szabadkőműves jelképek.

A mintázat a sakktábláénak felel meg, amelyen fekete-fehér négyzetek váltják egymást. Nem hagy maga után kétséget az az utalás, amely a világunk kettősségre utal és egyúttal arra, hogy az ellentétek kibékéltethetőek.

NAGY VILÁGOSSÁGOK

A három nagy világosságunk – a Szent Törvény könyve, a szögmérő és a körző.

Az első világosság – a Szent Törvény könyve. Ez az a Szent Könyv, amelyet tudnunk kellene értelmeznünk, a tekintetünket a szívünkbe fordítva. Amikor fény vetül a Könyv és az Ember közötti kapcsolatra, az ember előtt megnyílnak az ajtók, amelyek az elveszett igéhez vezetnek („verbum dimissum”). Nem szabad elfeledni, hogy keresni annyit jelent, hogy meglelni.

A könyvön nyugvó szögmérő a lélek szimbóluma, a léleké, amelynek Isten a szögmérő által adott formát, és amelyet Ő „meglehetősen jónak” ítélt.

A körző megbonthatatlanul összefügg a szögmérővel: „Ez a lélek szelleme, a tűz és a lélegzet, amely megtölti a lelket”.

Tehát e három fővilágosság jelképezi az embert, az emberi létezés teljességét.

ZÁRÓ GONDOLATOK

A szabadkőművesség több is, meg kevesebb is annál, mint amit az avatatlanok róla gondolnak. Nem egy mindenható titkos társaság és nem is valláspótlék. Ha meg szeretnénk ismerni, akkor alaposan tanulmányoznunk kell a történelmi tényeket, elfogadva azokat olyanoknak, amilyenek a valóságban voltak, összevetve a legendák lehullott leveleit a ma zöldellő lombokkal. Nem kell a szabadkőművességnek főszerepet tulajdonítani a történelem színjátékában, de tévedés lenne eszméinek hatását alábecsülnünk. A magát egységes egyként számontartó szabadkőművesség a valóságban igen bonyolult, eltérő rendszerekre és szertartásokra bomlik, de mindegyikük külön-külön és együtt is az ember tökéletesítését és az emberek között a növekvő szabadságban megvalósuló harmóniát tűzi ki célul.

/vége/

(*) A szerkesztő megjegyzése: A könyv először spanyolul jelent meg, az orosz kiadás a La Masoneria (A szabadkőművesség) – 2005. április 30. fordítása. A szerzője Luis Miguel Martinez Otero.