A most következő történet a szabadkőművességben sokat emlegetett „kövünk csiszolásáról” szól. A szabadkőművesek egész életükben csiszolják saját szellemi szikláikat.

Az alább történet két különböző élőlényről szól, ezeknek az összecsiszolásáról, harmóniájáról, elfogadásáról. Én is, ő is még „kicsik” voltunk. Úgy gondolom, hogy aki az elején kezdi az utat és nem tér le, az végig is tud menni rajta.

Emlék Flóriánról (vagy Öcsi, a kiscsikó)

Nyár elején, ahogy az a lóverseny pályán megszokott volt, az idomárok megkapják azt a listát, amelyen fel vannak sorolva az ősszel érkező csikók
nevei. Az idomárok – barangolva a nevek között – valamilyen sajátos „jelek” – vagyis intuíciójuk alapján, próbálják kiválasztani a csikók közül a majdani „Kincsemeket”. Persze nem biztos, hogy meg is kapják a kiszemelt csikót, mert ez sok mindentől függött – az istálló teljesítményétől, és elért eredményektől, na meg kinek kije volt a „barátja” a ménesben. Így már a nyár végén – mert a mester megsúgta a fülembe – tudtam, hogy kapok egy kiscsikót.

Izgalomban telt a nyár, nagyon lassan közeledett az ősz, de a várva-várt esemény csak elérkezett. Azon a napon végeztem a lovak délutáni pucolásával, etetéssel, itatással, azaz a munkámmal, de nem siettem haza.
Izgatott voltam, hisz tudtam, ma éjszaka megjönnek a fiatal, alig másfél éves csikók. Még egyszer – szinte automatikusan – ellenőriztem a bokszokat,
van-e elegendő szalma, széna, de minden rendbe volt. Amióta én 14 évesen kerültem dolgozni a galoppra, ezek a csikók voltak az életemben az elsők,
hát csoda, hogy izgultam?
Mégiscsak haza indultam, de az agyam szüntelenül a holnapon járt. Nagyon szerettem a lovakat, ami nem nagy csoda, mert szimbolikusan a ló – Jupiter,
és a Halak szülöttje vagyok, vagyis a Jupiter uralkodó bolygója a halak zodiákus jegyének. Persze a másik analogikus bolygója a Neptunusz, így az
álmodozás se volt távol tőlem. Elképzeltem micsoda pompás paripát kapok, és biztos, hogy az enyém lesz a magyar csoda-ló, a második Kincsem.
Másnap korán reggel, az első hévvel robogtam az istállóba, első dolgom volt megnézni megjöttek-e a lovak. Megjöttek, természetesen, minden bokszban
ott sorakoztak a fiatal csikók, csak az egyikben nem láttam semmit.

Tudni kell, hogy a csikókat nagy trauma éri, amikor megérkeznek egy ismeretlen helyre, mert addig a ménesben együtt voltak, a lóverseny pályán pedig minden ló külön bokszba kerül. Szabályosan sírnak amiatt, hogy szét lettek választva. És sajnos, nem is látják egymást, mert csak egy pici ablak van a bokszajtón. Nos, kinyitottam az üresnek látszó boksz ajtaját, de akkor sem láttam lovat. Rohantam kérdőre vonni az idomárt hol a hiányzó csikó, de az csak erősködött – ott van a bokszban. Még egyszer benéztem a nyitott ajtón, s lám, egyszer csak megláttam két szemet pislantani. A kiscsikó pont olyan színű volt, mint a szalma, arany sárga, ezért nem vettem elsőre észre.

Csöndesen bementem hozzá és egy jó darabig csak néztük egymást. Látszott a kiscsikón, hogy nagyon el van fáradva. Barátkoztunk egymással, adtam neki kockacukrot, de csalódva vettem észre, hogy halvány sejtése sem volt a lovacskának mi az, amit kínálok neki. Betettem egy kockát a szájába, és nem
engedtem azt kinyitni, nehogy kiköpje a cukrot. Aztán ahogy elengedtem, kiköpte, de nem fintorgott, nyalogatta a szája szélét, és innentől kezdve
mindig tudta mit teszek a szájába.

Szeretek beszélgetni a lovakkal, most sem állt be a szám, és egyszer csak felkelt a Flórián…

Csodaszép egy állat volt, aranysárga a szőrzete, hófehér sörénye és a farka. Mit ne mondjak – elsőre elvarázsolt. Így kezdtem el foglalkozni életem első csikójával. Nem volt csúnya a Flórián neve, de én azonnal elneveztem ÖCSINEK. Az idők során, ami nem volt sok, csupán másfél év, nagyon összebarátkoztunk. Reggelente, amikor megjöttem, csak ki kellett ejtenem az öcsi, szót és máris egy örömnyerítéssel üdvözölt a kis csődőr.

De hát az örömök közepette is el kellett kezdeni a munkát. Hál istennek nem mások, én törtem be nyereg alá. Nagyon jóindulatú jószág volt a lelkem, nem sokat ellenkezett a betörése során. Persze a sok örömbe üröm is került, mert, sajna, fázós volt az öcsi, így szinte minden reggelre belefeküdt a saját trágyájába. Természetesen reggelente nem voltam boldog a ló látványtól, korholtam is mindig fennhangon, de az rám sem hederített, majszolta tovább vígan a reggelit.

Edzéseken sokat lovagoltam az öcsin, és eközben akadtak kisebb-nagyobb problémák. Egyszer futás közben nagyon a hátam mögé, de nagyon közel
jött egy ló, persze lovassal, és bele galoppozott az öcsi jobb hátsó lábába, amiből a vágtázás végére nagy seb keletkezett. Sokáig kellett kezelnem, de a
heg lett az ismertető jele.

Később, amikor először patkoltuk, szintén egy aranyos jelenet volt. Bejött a kovácsmester, olyan százharminc kilós lehetett, (csak zárójelbe jegyzem meg, én harmincnégy kiló voltam), és nekilátott a munkának. Az öcsi megkapta az élete első patkóját, majd így felszerelkezve kivonultunk az edzésre. Azonnal észrevettem, mennyire furcsán észlelte, hogy amikor dobbantott, vagy amikor a placcon ment végig a pálya felé valami nagyon kopogott a patája alatt. Meg is ijedt kellően menet közben, mert nagyon visszhangzott minden lépése. És ahogy leszegte mélyen a fejét, hogy kiderítse, mi okozza azt a nagy zajt, nekem megszűnt a támaszom, csak
egy hajszál választott el attól, hogy a fejével lerántson a nyeregből.

Március elején, amikor elolvadt a hó, elkezdtük a keményebb edzéseket, hisz május elején indultak a futóversenyek a kétéves csikók részére. Általában
két-három csikó mellett egy „öreg” vezető ló futott az edzéseken. Az én öcsi kedvencem vágtázott is, ahogy csak bírt, de, sajnos az „ahogy csak bírt” nem
bizonyult elegendőnek, mert nem nagyon haladt. Hát az én öcsim nem volt igazán egy versenyló, hatszor indult a futamokban, de mindig utolsó lett, és
már a 900 méteres futamban nagyon elfáradt. Bevallom, teljesen tisztában voltam a valós helyzettel, de nekem az Öcsim volt a legszebb a legjobb ló.

Feltűnően kirívó képet mutatott a sok pej, sárga és fekete ló között. Cukkolt is engem mindig a fogadó közönség – hogy mit akarunk mi ettől a lótól, hisz
ez csak egy „cirkuszi” ló. Nagyon mérges voltam rájuk, de – amint az élet igazolta – ők látták előre a távoli jövőt – tényleg az lett. Persze előtte még a
honvédségnek tetszett meg, ezért megvették ugró lónak. Amikor megtudtam a dolgot, a szívem majdnem megszakadt, és nagy fájdalom közepette váltunk
el. Nyeregbe lovagoltam át a Mezőgazdasági vásár területére, bekötöttem öcsit a többi ló közé, és húztam, az időt, hogy minél később hagyjam ott,
de csak el kellett búcsúznom tőle. Simogattam a fejét, suttogtam a fülébe, az pedig fejét lehajtva szomorúan nézett a szemembe. Kimenet az istállóból
visszaszóltam, szia, öcsi vigyázz magadra, meg foglak látogatni sokszor, ígértem. Elmenet hallottam még a nyerítését, de visszanézni nem bírtam.

Még most is, ahogy írom e sorokat, bepárásodik a szemem. Két hét múlva tényleg meglátogattam a honvédség lovardájában, Budán. Nagy volt az öröm, természetesen fél kiló kockacukor elfogyasztása nem tartott sokáig. De ott voltam vele, sokáig. És ez így ment minden kéthetente.
Sok mindent megtanult az én okos lovam, csak ugrani nagyot nem tudott. Az edzők belátták – itt sem fog babérokat aratni.

Kora tavasszal ismét látogatási idő volt, de öcsit nem találtam a megszokott helyén, mint mondták – ők is eladták egy ménesnek, hogy tovább tenyésszék
ezt a különleges szint. Sajnos nem tudtam meg, kinek adták el, azt mondták ez katonai titok! Nagy csalódás ért, immár másodjára, de hát lassan bele
kellett törődnöm a változtathatatlanba.

Egy pár év múlva kilátogattam a mezőgazdasági vásárra, persze, hogy először a lovak felé vettem az irányt. Ahogy mentem az istállóba ismerősnek látszó lovat láttam, csak nem az öcsi? A ló vígan ropogtatta a zabot a jászolba, rám se hederítve. Á, ez nem lehet, ez itt egy kitelt, nagy, gyönyörű mén volt. Halkan, hogy senki ne halja – mert én sem gondoltam komolyan – csak kimondtam „Öcsi”… Abba hagyta a zab ropogtatását, kinézett a jászolból, felemelte a fejét, és hangos nyerítése volt a válasz. Nagy volt az öröm, na meg a zaj. Azonnal jöttek a lovászok, utasítva, hogy azonnal hagyjam békében a lovat, és lassan, nehogy meg rúgjon, jöjjek ki a ló mellől, mert még eltapos. Miután sikerült kimagyarázkodnom magamat, hogy rég óta ismerjük egymást, békében hagytak. Persze, hogy mindennap kimentem öcsihez, míg az utolsó napon azt mondta a főlovász, hogy a vásárnak ma vége lett, és hajnalban indul öcsi Olaszországba, mert egy olasz cirkusz vette meg. Megint el kellett válnunk, mint kiderült most már örökre.

Késő estig maradtam nála, simogattam, duruzsoltam a fülbe. Örömmel tettem, holott tudtam – számomra újfent csak a fájdalom marad. Most már tudom azt, amit akkor még nem tudtam – az életben sokszor át kell élnem a veszteséget.
Három év múlva egy lovas ismerősömnek a testvére, aki kamion sofőrként dolgozott (mellesleg az ő élete is a lóverseny volt), mesélte, hogy találkozott Milánóban a cirkuszba öcsivel. Szépen fel volt díszítve, komoly cirkuszi paripa lett belőle. Persze, azt tudtam, hogy okos ló, hisz sok mindenre én tanítottam meg – térdelni, lefeküdni, persze ez egy cirkuszban kevés.

Sok idő telt el azóta, ma már csak remélem, hogy tisztes öregkort élt meg az Öcsi. Utána az örök vadászmezőkön, nyerítve és jó kedvel, vágtázik a lankás domboldalakon. A közös fényképünk mindmáig a szobám falát díszíti.

Mit mondjak zárszóként? Meghatározó volt életemben Flórián – az Öcsim barátsága. Én világéletemben nem csak szerettem a lovakat, hanem kellően
tiszteltem is őket, hisz az egy csodálatos érzés, amikor harmóniában vagy egy vágtázó paripával, és ott érzed, hogy megéri feláldozni a szabadidődet a
hivatásodért és a hobbidért. És ez ma is nagy tanulság, és üzenet számomra, számunkra.

Merkurius